Elnezest kerek mindenkitol, tevedtem. Egyes hozzaszolasok szemlatomast nem az ertelmes vitara iranyulnak.

Nirvania:
"Mi a cél? Anyaggyűjtés a hangulatjelentéshez?"

Es Onnek mi a celja a hozzaszolasaval? Milyen aranyt vel felfedezni egy maganblogger (tudományos) impakt/idezettsegi mutatoja es (tudomanypolitikai) alkamassaga kozott? Egyebkent Onnek hogyan aranyulnak a mutatoi az itt szemlatomast megnyilvanulo magabiztossagahoz?

Es mi a celja a sicezessel (sic!)? Mirol akarja Fabrit vagy a kommentezoket meggyozni vele?

Elgondolkodott-e azon, On mit valaszolna, ha egy ilyen kommentet kapna? Egyaltalan: vart barmilyen valaszt? Ha igen, milyen valaszt? Ha nem, megint csak: mi celja volt a hozzaszolassal?

Csak hogy tudjam, erdemes-e vegigolvasnom a kommentjet, mert minden igyezetem es tobbszori nekifutas ellenere eddig nem sikerult.

Kedves Fiatal Kutatok es Tisztelt Fabri Ur,

Azert en meg elnek egy kicsi szamhaboruzassal. Mobile bejegyzese az akademiai dijakrol elgondolkodtatott. Jelenleg az akademianak 273 rendes es 77 levelezos tagja van.

Morbid lesz, de tegyuk fel, hogy atlagban 20 evig kapjak az akademiai tiszteletdijat a magyar akademikusok. Ez azt jelenti, hogy 20 ev alatt osszesen:

20x12x455000=109200000 Ft = $546000

kap egy akademikus. Ez a Nobel dijnak pontosan az egyharmada. Csak a rendes tagokkal szamolva, igy elmondhatjuk, hogy Magyarorszagon allando jelleggel 91 Nobel dij erdemu/szintu kutato el! Azert ez nem semmi emberek, mit szoltok hozza? Ezt nem sok nemzet mondhatja el magarol.

Azt is figyelembe veve, hogy a Nobel dij egy egyszeri teljesitmenyre van odaitelve maganpenzbol, s nem pedig az allam adja oda "egy eletmu elismeresekent allando juttataskent", meg inkabb komolyabb a helyzet. Ezt mikor fogja eszrevenni a mindenkori kormany, hogy az orszag ezt peldaul nem engedheti meg maganak? Ilyet meg az USA-ban se csinalnak.

Megoldas a problemakra (paran hianyoltak): 1.) Fabri Ur, mint kommunikacioert felelos igazgato, e gy MTA gyulesen felall es elmondja tapasztalatait oszinten. Peldaul azokat a dolgokat, miket itt hallott, tudvan, hogy masnap valoszinuleg mar nem lesz allasa. Kivancsi vagyok, hogy kepes lenne e megtenni, vagy ott is azt mondja csak, amiket hallani akarnak az emberek? 2.) Az akademikusok felismerven a helyzetet, lemondanak tiszteletdijuk 80%-rol (mashonnan is kapnak BOVEN PENZT) es megalapitanak egy fiatal kutatoi osztondijat belole. 3.) A MTA kutatointezetekben nyugdijba kuldik azokat, akik mar reg betoltottek a nyugdijkorhatart vagy/illetve megvonjak toluk a fizetesuket. Azert kapjak a bo nyugdijat. 4.) Hozzaerto embereket vesznek fel igazgatoi posztra palyaztatas utjan, s nem pedig belso korforgasos rendszerben egymasnak adogatjak a stafetabotot. Akar kulfoldi kutatot is lehessen felvenni, a lenyeg, hogy a legmegfelelobb embert vegyek fel. 5.) Az OTKA palyazatok elbiralasan valtoztatni kene. 6.) Az OTKA-knak 5 evre kene szolniuk, kotelezoen egy-ket phds/egyetemi hallgato bevonasaval. 7.) Az allamnak az alapkutatast kene finansziroznia inkabb, a gyakorlati kutatast meg meghagyni a cegeknek/laboroknak.

Najo, csak a falnak beszelek.

Udvozletem mindenkinek!

Grandpa Saris: Hogy ne falra hanyt borso legyen :-)

A megoldasi javaslatokra:

((1) ugyeben nyilvan nem vagyok illetekes)

(2) Hogyan gyoznenk meg errol az akademikusokat? Keszseggel elhiszem, ha a kommentezok akademikusok lennenek, megtennek. De mit kezdunk azokkal, akik erre onkent nem hajlandok?

(3) Biztos, hogy ez nem kontraproduktiv? Ha nemi joindulattal feltetelezzuk, hogy az akademikusok kozott is van, aki dolgozik, ezzel a legratermettebb es legelismertebb munkaerot tennenk utcara.

(4) Tudtommal ez elvileg most is igy mukodik, legalabbis palyaztatas van. Az mas kerdes, hogy nem hogy kulfoldieknek, de sokszor magas reputacioju hazai kutatoknak sem perspektiva akademiai intezetet igazgatni.

(5) Hogyan?

(6) Egyetertek, azzal kiegeszitve, hogy a PhD-helyeket temaspecifikusan (az OTKA-projekt harom-negy resztemaja kozul valaszthatoan) meg kell palyaztatni.

(7) Elviekben jogos, bar a gyakorlatban nem tudom, huzhato-e hatar a ketto kozott.

Ajánlom az olvasók figyelmébe az alábbi kezdeményezést: Száz gazdag száz tudósa (pl. www.nol.hu/cikk/480779/). Érzésem szerint sokkal többet nyomna a latba, ha az akadémikusok helyett inkább az üzleti szféra szereplőit igyekeznénk megnyerni annak érdekében, hogy támogassák a fiatal kutatókat. Jóllehet ebbe az irányba is történtek már lépések (üzleti-egyetemi együttműködések), azért volnának még kihasználatlan források ezen a téren .

Készült-e bármilyen felmérés az akadémikusok jövedelmi helyzetéről? Pl. a nyugdijas, idős akadémikusokéról? Valóban olyan bőséges-e az a nyugdij? Avagy, ha elvennék az akadémikusi tiszteletdijukat, akkor a nyomorgó nyugdijasok közé csusznának le?
A fiatalabb, aktiv életkorú, és pl. intézetigazgatói, rektori, tanszékvezetői, MTA-főhivatalnoki, külföldön dolgozó-élő stb., tehát eléggé jól fizetett státuszokban lévő akadémikusoknak valóban luxusprémium a havi fix többszázezer.

Az a gond ezzel a vitával, hogy nemigen vannak benne gazdasági tények, nehéz véleményt alkotni, átlátni. Indulatok sokkal inkább vannak.

Az akademikusi potlekrol: Kulfoldon fizeteskent megkapja minden valamire valo kutato ezt a penzt (a post-doc fizetes is konnyen lehet evi 50 ezer dollar). Nem azzal van a baj, hogy az Akademikusok kapjak ezt a penzt. Azzal van a baj, hogy a fiatalok nem. Az akademikusok tiszteletdija azt gyanitom, hogy csepp a tengerben (nem lenne eleg a helyzet rendezesehez), viszont, amint azt mar en is javasoltam, ha lemondananak rola, az esetleg kello visszhangot valtana ki a magyar kozvelemenyben. Ilyen gesztus Magyarorszagon regota nem volt! Az egyeb javaslatok lehet, hogy jok, lehet, hogy nem, de nem latom, hogy a fiatalok helyzeten jelentosen valtoztatnanak. Az osztondijkent/fizeteskent kapott penz mennyisege keves. Egyszerre egy dologra erdemes koncentralni, kulonben fenn all a veszelye, hogy sokat markolsz, de keveset fogsz.

Ketsegtelen, hogy az akademikusi potlek fentrol jovo megvonasa csak meg kevesbe vonzova tenne anyagilag a tudomanyos palyat. Most legalabb azzal altathatja magat a fiatal, hogy ha vegiggurizi az eletet, kenyelmes nyugdijas evei lehetnek.

Agyelszivott felveteseben tobb a fantazia, de nem sok eselyt latok arra, hogy meggyozhetok legyenek az akademikusok.

A paradoxon az, hogy

(1) Feltetelezzuk, hogy az akademikusok bratyizassal kerultek oda, ahol vannak.
(2) Tudjuk, hogy csak ok valtoztathatnak a helyzeten, mert kezukben a dontes.
(3) Valtozast varnank.

Ha (1) igaz, nem varhatunk valtozast, mert semmi okunk nincs azt gondolni, hogy moralisan valtozni fognak azok, akik immoralis eszkozokkel kerultek hatalmi pozicioba. Ha viszont (1) hamis, igazsagtalan lenne a tudomanyos elitet buntetni azzal, hogy allamilag megvonjuk toluk a potlekot. Azert viszont nem erheti oket moralis tamadas, hogy 40-50 ev kiemelkedo tudomanyos teljesitmeny utan nem szivesen mondanak le arrol a fizetsegrol, amit korabban is megerdemeltek volna, de nem kaptak meg.

Kb. azt varjuk toluk, hogy ha mar nem kaptak fiatalon, oregen onkent mondjanak le rola, hogy a mostani fiatalok kapjanak. Valoban szep gesztus. De mi fiatalon miert nem mondunk akkor le a magas fizetesi igenyeinkrol? Egy tanarsegedi/tud. smunkatarsi fizetes joval a minimalber felett van, ehen nem halunk belole. Miert akarunk tobbet? Miert gondoljuk azt, hogy az akademikusoknak nem jar ugyanaz (ad absurdum: nagyobb) tarsadalmi megbecsules, mint a palyakezdo kutatonak?

Persze magam ellen beszelek, aki a nagyobb megbecsulest valasztottam kulfoldon. Attol tartok, a rendszer nem azert nem mukodik jol, mert nincs jobbitasi szandek az illetekesek reszerol, hanem azert, mert tul melyen gyokerezik a problema ahhoz, hogy egyaltalan erdemi valtoztatasok lehetsegesek anelkul, hogy a letezo keves pozitivumot is ne romboljuk le. De remelem, meggyoznek/meggyoztok arrol, hogy van realis lehetoseg arra, hogy meg a mi eletunkben valtoztas tortenjen.

Agyelszivott: meg egy korabbi kommentedre (ma hajnali 02:58:12), ami elkerulte a figyelmemet, pedig (reszben) nekem cimezted.

Teljesen igazad van, hogy mi konkret lepeseket nem tehetunk, csak a vezetoseg - legfeljebb meprobalhatjuk konkret javaslatok formajaba onteni a velemenyunket. Ezert is nem zavarna engem - Nirvaniaval ellentetben - ha akar burkolt kozvelemeny-kutatasi celzattal jott volna letre a blog, "hangulatjelenteshez". Az, hogy az MTA komm. igazgatoja barmilyen szandekkal is, de meghallgatja a velemenyunket, azt jelenti, hogy minimalis kis beleszolasunk/rahatasunk lehet a dolgokba.

A "de vs. es"-szabalyt magam is tapasztalom kulfoldon, meg ha a mindennapi gyakorlatban nem is latom elterjedtnek, viszont a hatekonysaga felol keves ketsegem van. Az ember egyszeruen szivesebben olvas - es igy komolyabban megfontol - egy olyan hozzaszolast, ami minimalisan is kooperativ.

A magam reszerol orulok a blogolasi szenvedelyed elenksegenek. A vita kezd vallalhato mederbe terelodni, es ezen irany felveteleben kulcsszerepet vallalsz. Koszonom, lesz ertelme visszajonnom meg ide.

GZ:
A gazdasági tényekről: mivel az Akadémia aktív tagjainak döntő többsége a kutatóintézetekben illetve az egyetemeken dolgozik, nem volna nehéz egy áttekintést készíteni a jövedelmi helyzetükről, ezen belül az akadémikusi tiszteetdíj szerepéről. Az bizonyos, hogy az idősebb nyugdíjas akadémikusok esetében egészen méltatlan helyzetet eredményezne , ha megfosztanánk őket az akadémikusi pótléktól - bármilyen rendszer lesz is, nem hiszem, hogy a tudós közösség töbsége ne támogatná az ő további tszteletdíjukat.
Granda Sparis, agyelszivott, fiatalkutato:
ha nem is heroikus gesztussal (bár kommunikációs szempontból én is ilyesmit szeretnék), de bizonyos, hogy valamiféle egyértelmű lépéssel kell a tudományos elitnek fellépnie a fiatal kutatók és a kutatói életpálya finanszírozása érdekében. Ez már nagyon érik, ahhoz, hogy bekövetkezzen, valószínűleg kellene egy kis szerencsés együttállás a K+F intézményrendszeri kormányzati lépések és az akadémiai reform között, a biztonságos tervezhetőség érdekében.
És tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de én az igazán nagy konfliktust nem az akadémikusi juttatások körül látom, hanem a kutatói (beleértve az egyetemi oktatókat is!) követelményrendszer kialakításában, követlezetes alkalmazásában. És itt megintcsak nem az akadémiai doktorok ngymilliárdnyi pótléka az érdekes, hanem a kutatói tejesítmények megkövetelése körül lesznek viharok.
Nirvania: engedelmével nem szándékozom a posztot a jogos vagy jogtalan csepülésem jogos vagy jogtalan kivédésére használni, véleményét értettem, megtisztelő FGy-olvasottságra utaló idézeteit és értelmezéseit javaslom, olvassa el alaposabban, hogy pontosabb legyen kritikája (pl. sehol nem állítom, hogy Vida akadémikus szerepelt volna az ME-n, a felkérés tényétől volt szó stb.). Ha nem tart alkalmasnak az amúgy is "alkalmatlannak" tartott intézmény kommunikációs képviseleltére, azt tudomásul veszem, bízom benne, hogy megoszlanak a vélemények e kérdésben.

A személyeskedés egyetlen vonatkozása érdekes lehet másoknak is: az imnpakt és ISI ügy. Mivel az én eredeti szakterületemen, ami bölcsészet, nem igazán jól alkalmazhatóak ezek a számok, kissé indokolatlannak tartom emlegetésüket. A tudományos teljesítményt illetően nyilvánvalóan meg se közelítem az igazi tudósokat, ezért is van az, hogy nem filozófai témában indítottam blogot és nem is tudósként dolgozom adófizetői pénzen.
Az érdekes és indokolt kérdés, hogy egy tudományos intézmény kommunikálása milyen személyes tudományos hátteret igényel. Magam jelenleg a hivatali munkám mellett is (nem akadémiai pénzből) az általam vezetett kutatások mennyiségét és minsőségét is elégségesnek vélem erre, a kommunikációs teljesítményt pedig elég látványosan meg lehet ítélni (mta honlap, mta társadalmi megbecsülése, ME, tudománykommunikációs képzés stb.) Mindez nem az én személyem miatt érdekes, hanem a szerepkör és pl egy ilyen blognak a szerepe miatt.

FGy_SciCom:
"tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de én az igazán nagy konfliktust nem az akadémikusi juttatások körül látom, hanem a kutatói (beleértve az egyetemi oktatókat is!) követelményrendszer kialakításában"

Velhetoen akkor borulna ki vegleg a bili, ha a kutatoink teljesitmenyet a szcientometria modszereivel nemzetkozi osszehasonlitasok targyava tennenk. Az nagyon szep, hogy alacsony lelekszamunkhoz kepest milyen magas aranyban vannak a nemzetkozi topon magyarok, viszont az a gyanum, hogy szamos teruleten az atlagos kutatoi kvalitasok mar messze elmaradnanak hasonlo osszehasonlitasokban az elvarhatotol. Miert kelt altalanos felhaborodast az egy akademiai kutatointezetben, hogy a tudomanyos fomunkatarsi kinevezesekhez nemzetkozi publikaciokra legyen szukseg? (Hasonlokepp bolcseszet teruleten, mint amirol On beszelt.) A valasz nyilvanvalo, ha a jelenlegi fomunkatarsak publikacios listajara vetunk egy pillantast.

A helyzet neha egyenesen az, hogy a fiatal kutatok szinvonalasabb helyen publikalnak, mint a senior kollegaik - egyszeruen azert, mert hosszabb-rovidebb kulfoldi osztondijakat palyazva (nem meghivasos professzurakat elfogadva) jobban szembesulnek a nemzetkozi normakkal, es igyekeznek ezeknek megfelelni. Ennek legsarkallatosabb peldaja a "blind review", amely intezmeny Magyarorszagon egyszeruen nem letezik. Mire eljutok oda, hogy beadjam az OTKA-mat, habilitaciomat, stb., a cimebol az egesz szakma tudni fogja, hogy en vagyok a szerzo. Nem kell ehhez osszeeskuves vagy lobbizas: egyszeruen kicsi az orszag.

Ami azonban meg szomorubb, hogy korrekt modon el sem varhatjuk egy idosebb kollegatol, hogy hirtelen rukkoljon elo vezeto angolszasz folyoiratokban megjelent publikaciokkal, amikor ez soha nem volt elvaras vele szemben - meg az is lehet, hogy elemi publikacios normakat nem tudna betartani az adott standardok szerint. Nem feltetlenul azert, mert szakmailag kepzetlenebb - ezzel egyutt lehet kivalo kutato. Hanem mert pl. nem tud hozzaszolni erdemben angolszasz folyoiratokat erdeklo temakhoz - mert mondjuk csango neprajzban vagy magyar kulturtortenetben utazik, aminek vagy van altalanosabb tanulsagokkal jaro konzekvenciaja, vagy nincs. Vagy eppen a Fabri ur teruleten jellemzo analitikus-kontinentalis felosztas "rossz" oldalan all. Az angolszasz normak szerint a legszinvonalasabb nemet es francia folyoiratok B, meg inkabb C kategoriasak, holott argumentalhatoan arrol van csak szo, hogy mast ertenek szakmai nivo alatt.

Semmikeppen sem biztatnek tehat fiatal kollegaim kozul senkit arra, hogy "a multat vegkepp eltorolni" jelszavaval neki akarjon esni az oregeknek. Lehet, hogy en vagyok naiv, de szerintem az alulmotivaltak tobbsege egyaltalan nem emberi gyarlosagbol vagy szakmai alkalmatlansagbol nyujt olyan teljesitmenyt, amilyent. Ma Magyarorszagon az egyetemistakat, de meg a doktoranduszokat sem tanitjak meg arra, hogyan kell megirni egy tudomanyos cikket, hogyan kell osszeallitani egy bibliografiat, megpalyazni egy osztondijat vagy kutatasi forrast.

Masreszt az a kep el oktatokban es hallgatokban egyarant, hogy a professzoratus, plane az akademikusi cim kutyaborhoz hasonlo funkciot tolt be, hogy azok a kollegak, akiket harminc-negyven eve lehet latni az egyetemek folyosoin, alanyi jogon felisteni statuszt toltenek be a tudomanyos eletben, akkor is, ha "tudomanyos" teljesitmenyuk abban merul ki, hogy tizevente negyven konyvbol osszeollozva irnak egy negyvenegyediket, amit aztan persze csak valamelyik magyar kiado ad ki. Hangsulyozom: miert tennek maskepp, ha ezt varja el toluk mindenki?

Amig ezek nincsenek megoldva, az lesz, ami eddig: aki istenadta zseni, es van belso motivacio benne, az ervenyesul magatol, és ha meg az otthoni mostoha korulmenyek kozott is kepes ra, vilagszinten ki fog tunni. Aki viszont nem jon ra magatol arra, hogy ezt vagy azt hogyan kell csinalni, es nem tud egyensulyozni megalkuvas es ervenyesules kozott, meg ha tehetseges es ratermett is amugy, nemzetkozi mercevel merve nem fogja vinni semmire. Az, hogy ezert mennyi penzt adunk neki, teljesen mellekes kerdes. A fo problema eppen az, amit Fabri ur ir: hogy nem varjuk el azt, hogy a fizeteseert teljesitsen is.

"én az igazán nagy konfliktust nem az akadémikusi juttatások körül látom, hanem a kutatói (beleértve az egyetemi oktatókat is!) követelményrendszer kialakításában, követlezetes alkalmazásában."

Pontosan így van. Ezt járják már körül itt hosszú ideje, több kommentben is.

Vajon miért nincs még mindig ez a rendszer kidolgozva és bevezetve? Megkockáztatok néhány elképzelést.

1) Ha világos kritériumok lennének, a vezetők nem élveznék azt a hatalmat, ami ma a rendelkezésükre áll, vagyis hogy esetleg a szervilitási index alapján döntsenek a jelöltek között.

2) A világos kritériumok pontos összevetést tennének lehetővé a régebben ott levő kutatók esetében is, és ez bizony komoly belső feszültségekhez vezethetne.

Ezeket a problémákat pedig egyszerűen nincs, aki hálózati (plusz egyetemi) szinten felvállalná. Miért is lenne, amíg nem kényszerül valóban rá? Aki "fent" van, annak a szabadságfokát csökkentené az objektív kritériumrendszer bevezetése. Aki meg "lent" van, az meg apró pont ahhoz, hogy tegyen ez ügyben valamit.

A határozatlan idejű státuszok kérdése ide is kapcsolódik, részben legalábbis. Fábri György, ahogy néhány hozzászólásából érzékelem, hiányolja a bátor és következetes fellépést, az "alulról jövő kezdeményezést" a rendszer megreformálására. De aki ezt mondja, gondoljon már egy kicsit bele, hogy mennyire reális a következő kép: X t időpontban bátran megkritizálja a feletteseit, majd t + 5 hónap időpontban szerényen bekopogtat hozzájuk, hogy "tudják, rövidesen lejár a szerződésem, mit tudnánk tenni?" Komolyan azt gondolják a reform kigondolói, hogy a véglegesítések megszüntetésének nem az a valódi üzenete, hogy "Ne kritizáld azokat, akiknek a kezéből eszel!" ?

SzintenZenesz:

"1) Ha világos kritériumok lennének, a vezetők nem élveznék azt a hatalmat, ami ma a rendelkezésükre áll, vagyis hogy esetleg a szervilitási index alapján döntsenek a jelöltek között."

Teljesen vilagos kriteriumokkal is lehet a szervilitasi index alapjan donteni a jeloltekrol. Eleg, ha ugy hirdetek meg egy allast, hogy pontosan Joska kutatasi profiljahoz illeszkedjen, es meg el is tudom adni ezt azzal, hogy adott kutatasi projekthez kellett az ember, amit mivel en iranyitok, persze, h hogy a nalam doktoralt Joska lesz a legalkalmasabb, hiszen ezen dolgozik legalabb harom eve. A "vilagos kriterium" nemes szempont, de semmit nem old meg, ha tenylegesen klientura-epito vezetok vannak. (A mondat felteteles modban van megfogalmazva, nyilvan vannak ilyenek is, vannak masmilyenek is.)

"2) A világos kritériumok pontos összevetést tennének lehetővé a régebben ott levő kutatók esetében is, és ez bizony komoly belső feszültségekhez vezethetne."

Ezt magam is valos problemanak latom. Ez ellen csakis ugy lehet tenni, ha fokozatos atmenettel probaljuk osztonozni a senior kutatokat azon standardok eleresere (vagy legalabb megkozelitesere), amiket a fiatalokkal szemben tamasztunk. Ezzel parhuzamosan pedig celzott kutatas-modszertani tanfolyamokat inditunk a szamukra. Ha nincs megfelelo szakember odahaza, hivunk kulfoldrol. Vannak helyek, ahol ezek a "csoportterapias" treningek a doktori program szerves reszet kepezik. A lenyeg, hogy ne hibaztassuk erte a senior kollegat, hogy o ilyenben nem reszesult, hanem valtoztassunk rajta.

"Miért is lenne, amíg nem kényszerül valóban rá? Aki "fent" van, annak a szabadságfokát csökkentené az objektív kritériumrendszer bevezetése."

Eszerint a logika szerint soha, semmilyen korulmenyek kozott semmilyen reformra nincs lehetoseg. Szerencsere azert minden rossz rendszerben akadnak lelkiismeretes emberek a vezetok kozott is. Ha SzintenZenesz szerint nem, hajra, tessek odajutni, es kozben nem betagozodni.

"Komolyan azt gondolják a reform kigondolói, hogy a véglegesítések megszüntetésének nem az a valódi üzenete, hogy "Ne kritizáld azokat, akiknek a kezéből eszel!" ?"

En komolyan gondolom. Jobb helyeken ugyanis nem ez a funkcioja. A jelenlegi munkahelyemen a doktoranduszoknak eszebe sem jut, hogy vegzes utan itt palyazzanak meg postdoc osztondijakat. Az intezmeny presztizset rombolna, ha a sajat vegzoseik tulreprezentaltak lennenek az alkalmazott fiatal kutatok kozott. Ha eleg nagy a mobilitas, nem problema, ha elveszited az aktualis munkahelyedet, elvegre elvileg nagy letszamvaltozas nem lesz az azonos kepessegu munkaeroben. Legfeljebb el kell koltoznod egy videki egyetem szekhelyere par evre. Ez a modszer eppen azt teszi lehetove, hogy ne fuggj az anyaintezmenytol, hogy ne az legyen, ha biralod, akkor az igazgato/tanszekvezeto megorrol rad, hogy "hat ezert adtam neked a kinevezest, majd jol keresztbe teszek neked, amikor a nagydoktoridat akarod keresztulvinni". De ha es amig ez a gondolkodas uralkodik (szerintem sok helyutt, sok ember fejeben igen, sok helyutt, sok ember fejeben nem), addig ugyis mindegy. Nem latok eselyt arra, hogy a klientura-epitest, a szervilisseget intezmenyes modon megoldjuk valaha is. Ez mentalitas es gondolkodasmod kerdese.

FGY_SciCom: "És tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de én az igazán nagy konfliktust nem az akadémikusi juttatások körül látom, hanem a kutatói (beleértve az egyetemi oktatókat is!) követelményrendszer kialakításában, követlezetes alkalmazásában."

Az akademiai juttatasokkal szerintem sincs baj. Nem sokallom es az sem erdekel, hogy aki megkapta megerdemelte-e. Az erdekel csak, hogy ha az elit nem hajlando kiallni a jovoert.

Kovetelmenyrendszer kialakitasa es kovetkezetes alkalmazasa: Ahol most dolgozok, evente kiertekelik a munkamat es az elorehaladasom (szamarletra, fizetes) meghatarozott elvek alapjan tortenik. Mar ev kozben tudom, hogy jol megy majd a dolog a kiertekelesnel, vagy sem. A dolog nagyon egyszeru: A kiertekelesemet az en 3 oldalas jelentesem alapjan a tanszekvezeto vegzi. Amikor elkeszult a javaslataval, azt megvitatja velem (pl. ha szamara fura helyen publikaltam, akkor megindokolhatom, hogy az miert jo, stb.). A folyamat kovetkezo lepese egy kiertekelo ertekezlet, TTK szinten. Minden tanszek delegal egy "full" professzort a tanszekvezeton kivul. Az ertekezlet harom napig tart. Minden egyes eseten egyesevel vegigmennek, a tanszekvezeto elmondja, hogy a jelolt szerinte hany "pontot" ert el es, hogy miert. Az anyagokat 1 honappal korabban mindenki megkapja, es gondosan tanulmanyozza. Nem lehet "atcsusztatni" senkit: Allitolag mindenki teljes erobedobassal ugyel arra, hogy minden korrektul menjen. Nincs kez kezet mos, nincs uram-batyamozas. Ez reszben azert is van, mert evrol evre eleg sok arc valtozik, reszben azert, mert sohasem volt, es elkepzelhetetlen. A tanszekvezeto meselte, hogy bizony a masik tanszekvezeto is utana fog nezni, ha o azt mondja, hogy az adott konferencia/ujsag jo minosegu es az oda kuldott publikacio "szamit" (mondjuk a fizikusnak "beszol" a biologus, stb.). Hogy hogyan teszik ezt? Mindenkinek vannak mas teruletrol kollegai akiben bizik. Nincs olyan, hogy egy adott terulethez a masik terulet szakembere hozza se tud szagolni (ilyet kicsiben valamennyien csinalunk, ha review-ra kapunk egy cikket, aminek a temajahoz nem annyira ertunk). Jha, es onnan tudom, hogy mi lesz a kiertekelesem, hogy teljesen egyertelmu mindenki szamara, hogy az adott teruleten melyik az elso-, masod-, harmadosztalyu konferencia/folyoirat. (Erdekes modon, ezt a listat magamtol is epp olyanra allitottam volna ossze, mint ok a tanszeken, ha ilyet teszek mielott meg kimegyek!) Jha, a lista egyebkent egyaltalan nem hosszu. Altalaban csak elso kategorias helyekre kuldok barmit is. A tobbi nem eri meg (semmilyen szempontbol). Ezekben van vagy 7 folyoirat es 4 konferencia (ezeken az elfogadasi arany 10 es 20% kozott mozog).

Magyarorszagon tud-e ez mukodni? Hat, ehhez valamifele tudos tarsadalmi megegyezes kellene, hogy abbahagyjak az uram-batyamos jatekot (en nem szolok be neked, ha te nem szolsz be nekem). Itt persze komoly erdekutkozesrol van szo. Kooperalni egyszerubb. Persze, ha kelloen sok "dezertor" van (ld. tarsadalmi jatekok), akkor ez mar nem fog menni. Esetleg

OK -- lefagyott az elobb a browserem, de ketsegbeesetten nyomogattam az elkuldes gombot. Nincs szerencsem. Es raadasul most begepeltem megegyszer nagyjabol ez egeszet. Elnezest az ismetlesert, mostmar elkuldom, ahogy van. Ime a kulobsegek osszefoglalasa: A fentiekhez kepest leirom, hogy a kiertekelesi rendszerben a kooperacio miert nem stabil. Ez is kimaradt fent (hja, nem szoktam am olyan sokat gondolkozni ezen a kiertekelo rendszeren, es egyes reszleteket mar elfelejtettem). Azt is leirom, hogy Magyarorszagon, hogy lehetne egy ilyen rendszert meghonositani. Vegul, pedig, hogy ez nem eleg!

FGy_SciCom:
"tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de én az igazán nagy konfliktust nem az akadémikusi juttatások körül látom, hanem a kutatói (beleértve az egyetemi oktatókat is!) követelményrendszer kialakításában"

Az akademiai juttatasokkal onmagaban nincs semmi bajom. Az elit magatartasaval esetleg mar annal inkabb. Ld. korabbi megjegyzeseimet: A vezeto vezessen, mutasson peldat, vagy mondjon le, vagy ne fogadja el a kinevezest. A helyzetet ures szolamokkal nem tudja legitizimalni.

Kovetelmenyrendszer: Valo igaz, szukseg van itt is reformra. Ahol dolgozom, a kovetelmenyrendszer nagyon vilagos es jol mukodik. A tanszekvezeto ertekeli ki a tanszek munkatarsait, megbeszeli veluk az eredmenyeket es utana egy kari egyezteto forumon a tanszekvezetok eloadjak es megvitatjak az osszes esetet (ez egy teljes hetet vesz el az idejukbol, karacsony elott, es kemenyen keszulnek ra; szemben a fent irt 3 nappal -- most utananezve a dolognak). A forumra minden tanszek delegalja a tanszekvezetojet es egy full professzort (evente valtoznia kell). A dolog ugy megy, hogy a fizikusok tanszekvezetoje/delegaltja ki fogja szurni, ha a biologus tanszekvezeto azt mondja, hogy valami nevenincs folyoirat/konferencia mostantol elsorangunak szamit (mert oda publikalt egy kollega). A fizikusnak is vannak biologus baratai, akiket meg tud kerdezni, errol es meg is kerdezi oket. Es meg van neki a tavalyi lista is, stb.

Ezen felul jo dolog, hogy a jatekszabalyok mindenkinek nyilvanosak. Pontosan tudom, hogy melyik konferenciak es folyoiratok szamitanak elsorangunak, melyek masodranguak, mi mennyit er az eves elbiralasnal. A biralatra kapott pontok hatarozzak meg a fizetesemet a kovetkezo evben es az eloremenetelemet hosszu tavon. Arra is van lehetoseg, hogy mashova publikaljak (nem nagyon erdemes) es ha akarom, megprobalhatom meggyozni a tanszekvezetomet arrol, hogy az adott helyre erdemes volt publikalni. Vagy sikerul, vagy nem (jobb elore megbeszelni vele; neki kell majd megvedenie ezt az allaspontot a forum elott!). Nagyon fontos eleme a rendszernek, hogy a teljesitmenyt atlathato es egyszeru modon meri. Es mindig az utolso evre koncentralnak. A jovo evi fizetesem az idei teljesitmenyemtol fugg. Ha volt egy szerencses cikkem, abbol nem fogok evekig megelni. A szerencses cikk (amit sokan ideznek) annyiban szamit, hogy azt a tanszekvezeto kulon ki szokta emelni. Max plussz 1/2 pont jar erte. Huzamosan (eveken keresztul), sokat jo helyen kell publikalni -- igy tudom a fizetesem dinamikus novekedeset biztositani. Evrol evre megkuzdok erte. Az a gondolat, hogy ha eleg jo helyeken tudok eleg sokat publikalni, ugyis lesz impaktom. Es szerintem tenyleg igy van (mukodni latszik). Ennek az is az elonye, hogy nem kell sokat vitatott meresi modszerekkel bajlodni, kulonbozo teruletek szamszerusitett idezettsegi mutatoit osszevetni, stb. Egyszeru, tiszta, vilagos rendszer. Meg egy helyen szamit egyebkent az idezettseg: A tenure allasoknal. Ott nem art, ha az embernek van nehany szaz, esetleg ezer hivatkozasa. De ez egyszeri dolog. (Es mint mondtam, mar csak attol mukodik, ha evrol evre hozza az ember a teljesitmenyt. A dolognak van egy olyan oldala, hogy Magyarorszagon tobbet kellene ugyanezert az impaktert dolgozni, de ez legfeljebb annyiban erdekes, hogy emiatt is tobb penzt kellene a magyar kutatonak kapnia mondjuk kulfoldi kollegai meghivasa celjabol.)
A lenyeg, hogy egy ilyen rendszerben jol meg tudom becsulni, hogy mikorra mit erhetek el es, beleertve azt is, hogy mennyibe kerul nekem ez a blogolas:)


Az erdekes az, hogy a forumon nincs uram-batyamozas, mindenki resen all, orkodnek a minoseg felett. Ezt fokent az biztositja, hogy a resztvevok egy kozos konc felett marakodnak: Minden evben kari szinten meghatarozott mennyisegu pontot lehet kiosztani (aranyos a munkatarsak szamaval). Ebben a kozegben meg az atlagos teljesitmenyt is nehez hozni egy adott tanszeknek!

Egy ilyen rendszernek ket egyensulyi helyzete van: Mindenki kooperal (a minoseg nem fontos, a pontokat tekintelyi alapon osztjak el), vagy senki nem kooperal (csupa dezertor, ha ugy tetszik). Miert is nincs kooperalas (mutyizas)? A kooperalo egyensulyi helyzet nagyon torekeny -- a versenyhelyzet miatt. Persze a mi "nagyjaink" mar sok mindent megoldottak, mint tudjuk kepesek hosszu tavon is szovetkezni (sejtesem szerint ez a jatek lenyege az akademikus valasztasnal is, vagy akar az elnokvalasztasnal is). A kooperalast kello szamu dezertor tudja ellehetetleniteni. Adjunk fel tehat hirdetest: Dezertorok kerestetnek!

Komolyabban, a fiatalitas a vezetoi/delegalt az egyik jo megoldas itt. Legyen sok uj, fiatal arc (valtozzanak is, evrol evre). Olyanok, akiknek meg nem volt ideje megismerni egymast, de a teljesitmenyuk elfogadhato (ezert nem fognak egykonnyen belemenni a kooperalasba). Ezutan teremtsunk versenyhelyzetet. Nem fognak kooperalni. Egy masik otlet a kulso kiertekelok alkalmazasa. Ezeket a kiertekeloket is erdekeltte kell tenni a sajat teruletuk kepviseleteben (tobb pont nekik, tobb penz legyen, vagy mittudomen); megintcsak fontos a versenyhelyzet, mert akkor ugy kell gondolkozzak, hogy ugy tudok sok pontot elerni, ha erdemtelenul mas nem kap pontot. Egy ilyen rendszer nelkul ki tudja, hogy ki/mi motivalja oket. Igy legalabb tiszta (ha mar ok is bundaznak, akkor meg felejtsuk el a dolgot). Tapasztalatom szerint a versenyhelyzet otthon is mukodik (az emberek megszunnek kooperalni; foleg, ha sok szereplo van).

Ha ezzel megvagyunk, ettol persze meg nem marad majd sok fiatal kutato Magyarorszagon. Kell az anyagi megbecsules is. Az eremnek ket oldala van. Csak attol kovetelhetek meg barmifele teljesitmenyt, akit megfizetik (kis penz, kis foci..).

A kooperáció nem volna feltétlenül minőségellenes, ha a versenyben, méghozzá nemzetközi versenyben való helytállást szolgálná, nem pedig kiváltaná a nemzetközi teljesítményt. Kommunikációs szempontból azt tartom érdekesnek, hogy miképen lehetséges ezt az egyensúlyt, vagyis a szükségképpeni belső szövetségeket és a megméretést egyraánt érvényes normaként közvetíteni?

Agyelszivott:

(off) egy praktikus tanács: mindig szövegszerkesztőben írd a kommentjeidet, és mentsd ugyanúgy, mintha "rendes" dokumentum lenne. Főleg, ha hosszabbak. Így nem száll el, ha akadozik is a netkapcsolat.

(on) Ez az évenkénti ellenőrzés tényleg jól működik? Csak azért kérdezem, mert (az én szakmámban legalábbis) elvileg egy év alatt gyakran el sem juthat egy tanulmány a megjelenésig. (Ha leadom januárban (mert az előző évben megírtam már), ha elsőre sikerül is, 2-3 hónap, míg elfogadják, és ráteszik a 6-18 hónapos várólistára.)

Az valóban tiszta, világos rendszer, hogy meg vannak szabva, hogy melyik folyóiratokban kell publikálni. Sajnos ez azonban a _folyóiratok_ terén fog indokolatlan elfogultságot eredményezni. Ha más nem, a folyóiratok mérésére azért mégiscsak hasznosak a mérési módszerek (még ha persze erősen vitathatók is).

A versenyhelyzet szerintem a hazai körülmények között nem teremthető meg (azért, amire utaltam a blind review kapcsán: kicsi az ország). Abban viszont lenne ráció, ha együttműködnénk környező kis országokkal, és kölcsönösségi alapon "véletlenszerűen" szórva külföldi szakértőkkel bíráltatnánk el a fontosabb pályázatokat, akiknek nem áll érdekében a részrehajlás, mert nem fogja tudni, az ő pályázatát majd a magyar vagy az észt partnerintézmény delegáltja bírálja el. (Legyünk olyan jóindulatúak, hogy azt feltételezzük: nem fogja a saját országa pozícióját azzal próbálni javítani, hogy szándékosan az alkalmatlanabbra szavaz - ez hosszabb távon úgyis kiderül, és akkor az illető csoport kiesik a kölcsönös kooperatív _és_ kompetitív tagok köréből.)

A versenyhelyzet szerintem nem hogy nem mond ellent a kooperációnak. A verseny ugyanis csakis kooperatíve működhet: ha közösen megegyezve rögzítjük a verseny feltételeit. (Nyilván ez nem mond ellent annak, amit mondasz, te a "kooperáció" szót a bratyizás elegánsabb formájaként használtad.)

Magyarországon ma gyanúm szerint nemigen fog sikeres pályázatot írni az, akinek a legfontosabb szempontja nem az, hogy ki fogja elbírálni. Ha valaki tisztességesen dolgozni akar, annak is így kell érvényesülnie. (Ezért is mondom, hogy nem lehet személy szerint hibáztatni az érintetteket.)

A versenyhelyzet csak akkor sikere, ha _mindenki_ versenyezni akar (kooperálunk a versenyhelyzet kialakításában), nem az van, hogy egyesek a verseny címszava alatt burkolt bratyizást akarnak folytatni. Ha csak egy szűk kisebbség is elkezd bratyizni, irracionális kimaradni belőle, mert a puszta szakmai kiválóság nem lesz elég. Ahogyan a lobbizási technika fontos tudománypolitikai skill, ugyanúgy válhat a bratyizási hajlam fontos tudomány-szociológiai skill-é. Ha elhiszem magamról, hogy én becsületesen akarok kutatni, és reális esély van komoly tudományos teljesítményre a projektemben (ki látja ezt másképp?), kvázi kötelességem bratyizni a projektem érdekében, hogy ne az vigye el a kutatási támogatást, aki _csak_ bratyizik. Ha döntési helyzetbe kerülök, le kell osszam a havernak a pénzt, mert csak így várhatom el tőle, hogy az én, egyébként objektív mércével is jelentős kutatásom pénzt kapjon, ha ő kerül döntési helyzetbe. Miért ne hinném el, hogy a bratyizásom a tudomány érdekeit szolgálja, hiszen az én projektem tényleg jelentős, és máshogy nem kapok rá pénzt? Így aztán előállhat az az áldatlan állapot, hogy mindenki utálja, hogy a többiek bratyiznak, miközben ő maga is kénytelen csinálni.

FGy_SciCom:

"a szükségképpeni belső szövetségeket és a megméretést egyraánt érvényes normaként közvetíteni?"

Az egész hazai tudományosság és minden egyes tudós érdeke, hogy az akadémia megítélése javuljon (akár jó éppen, akár rossz). A versenyhelyzet nyilvánvalóvá tétele ezt feltétlenül támogatná. Javulna a nemzetközi megítélés, ha elvárás lenne a nemzetközi tudományos életben való aktívabb közreműködés, és javulna a társadalmi megítélés is, ha másod- harmadéves hallgatók nem kellene azt gondolják, hogy már tudják, melyikőjük kapja az évfolyamból majd az ösztöndíjas doktori helyet - ez ugyanis mondhatni minden egyetemet végzett polgártársunk szeme előtt zajlik. A kutatók felé pedig azt kommunikálnám, hogy a versenyhelyzet azért előnyös, mert aki dolgozni akar, azt támogatja, és anyagilag is ösztönzi. (És ki mondaná azt, hogy de ő nem akar dolgozni... Persze tudom, hogy ennél ez bonyolultabb, de csak kommentezek, nem koncepciós javaslatot nyújtok be.) A versenyhelyzet munkára ösztönzi, a munka hízlalja a cv-t, a hízott cv-k jobb források megpályázását teszik lehetővé, amiből a zsebükbe is jut, és a cv-jük is tovább hízik tőle. Azon sírunk, mennyivel kevesebbet kapnak a kutatók, rosszabbak az infrastrukturális feltételek, stb., mint Nyugaton, ezért nem várható összehasonlítható teljesítmény. Értem én a kontraszelekció logikáját, és azt is, hogy csúcseszközök nélkül nem lehet csúcskutatni, de ez akkor is olyan, mintha a nyúl vinné a puskát. Először tessék teljesíteni magasabb szinten, aztán várható a fizetésemelés és a kutatástámogatás. Ergo a kutatónak azért érdeke a versenyhelyzet, mert többet akar keresni, és ezt egyedül így érheti el. És azért érdeke, hogy versenyeztesse a fiatalt, mert ha a saját emberét indokolatlanul juttatja előnyhöz, lesz egy gyenge láncszem a projektjében, ami lehet, hogy önmagában elég lesz ahhoz, hogy öt év múlva ne kapjon újabb támogatást.

Ha a tudósközösség mégis úgy vélné, hogy a helyzeten nem kell javítani (megkapják a fizetésüket anélkül is, és egyszerűbb siránkozni azon, hogy kevés), különböző nemzetközi összehasonlításokra irányuló kutatásokat indítanék (ill. a meglevőeket bővíteném), amelyek funkciója nem a(z egyébként valós) eredményeink hangsúlyozása (ez mehet PR-nak kifelé, a média és a politikusok felé), hanem a szintén valós hiányosságaink befelé történő kommunikálása. Odatenni a kutatók elé, hogy tessék, itt tartunk a nyugatiakhoz képest, itt tartunk a térségbeliekhez képest, Önök elégedettek-e ezzel. Ha az elmaradás tényleg szembetűnő, és ők elégedettek, akkor nyilván alkalmatlanok vezetői beosztás betöltésére, igazgatói mandátumuk lejártakor kampányt kell indítani az újraválasztásuk ellen, hangsúlyozva, hogy az egész tudósközösség érdeke egy ambíciózusabb vezető. Olyan egyszerűen nincs, hogy egy vezető elégedett lehet. Ha az intézetének van egy százezer eurós projektje, akkor az a cél, hogy kibővítse félmilliósra. Ha van egy Nobel-díjas kutatócsoportja, akkor az a cél, hogy legyen kettő. Ez mutatja ugyanis, hogy az igazgató dolgozik - ha már van egy Nobel-díjasunk, azért ugyebár semmit nem kell tenni, hogy legyen egy. Ehhez felesleges igazgatóra költeni.

Emellett biztosítani kell a versenyhelyzet feltételeinek javítását is - és nem arra gondolok, hogy fordítsuk a GDP ötven százalékát kutatás-fejlesztésre. Tisztázni kell az aktuális követelményeket (amint ezt sokan mondjuk, Fábri urat is beleértve), amik mindig egy árnyalatnyival magasabbak kell legyenek, mint az éppen fennálló helyzet, és támpontokat biztosítani arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet az új követelményeknek eleget tenni. (Ennek egy eleme lehet a kutatásmódszertan tanfolyamok indítása, amire utaltam fentebb.) Ha a kutató azt látja, hogy általa soha nem tapasztalt, irreális elvárásokat támasztanak hirtelen vele szemben, tiltakozni fog. Ha azonban a követelményt csak annyival emeljük, ami a meglévő teljesítményéhez képest 5-10%-os hatékonyságnövelést követel csak meg, folyamatosan teljesíthetőnek fog tűnni a célkitűzés egy jó darabig. (Feltételezem, hogy extrém esetekben akár másfél- kétszeres teljesítmény is elérhető így. Ha én gyengébb periódusaimban két-három hónapig nem megyek konferenciára, bevállalok egy olyan hónapot, amikor háromra is pályázom, hogy tartsam a kitűzött normámat [ami egyébként jóval az itteni standard fölött van, de ez csak annyiban érdekes, hogy külföldön sem elvárás a havi egy konferencia-előadás].)

Ha az egészet úgy adjuk elő, hogy az ő személyes kutatói hatékonysága érdekében eszközöket próbálunk a kezébe adni, nem revízióként élik meg az egészet a kutatók. Járjon "hogyan írjunk EU-s pályázatot?" tanfolyamra, olvassa el az MTA felkérésére írt/lefordított/összegyűjtött nemzetközi standardokat a szakmai minőségmérésre, tanulmányozza a külföldi egyetemek, kutatóintézetek honlapjait (például töltögessen le a világ minden tájáról cv-ket, hasonlítsa őket össze, egyből látni fog perspektívát maga előtt), és bármilyen abszurdnak is hangzik, járjon önismereti tréningekre, ahol felteheti magának a kérdést, hogy mit is akar kezdeni a tehetségével és a felelősségteljes munkakörével. A minap egy, a hallgatói feedback-ről szóló workshopon egymás mellett ültem egy, a világpiacon vezető könyvkiadóknál rendszeresen publikáló professzor-asszonnyal, aki nem szégyellte, hogy kérdései vannak az MA-vel rendelkező előadótól arra nézve, hogyan kell hatékonyan oktatni. Senki nem gondolta azt, hogy ettől ő nem hatékony - csak Uram bocsá', még hatékonyabb akar lenni. Mindannyian tudjuk, hogy a tudósokat tudósnak képezzük, nem vezetőnek vagy tanárnak. Miért lenne szégyen, ha vezetői vagy tanári készségeiket fejleszteni akarják? Megmondom a választ: mert egyszerűbb rosszul csinálni és közben úgy tenni, mintha isteni sugallatra értenének mindenhez. Ez az, ami a legtöbbet árt szerintem a tudósok társadalmi megítélésének. Ezen változtatni kell, amit úgy kommunikálnék feléjük, hogy nem velük van a baj, hanem a nemzetközi és társadalmi elvárások olyanok, amelyekre a hazai oktatási rendszer nem készítette fel őket, és ehhez akar most az Akadémia segítséget nyújtani.

Persze mindez nem kötelező - ha nem csinálja, tíz éven belül úgyis perifériára kerül, kiszorítja a saját tanítványa, aki töredéke idő alatt többszörös teljesítményre lesz képes. A tanítvány először még lojálisan rászavazhat az újraválasztáson, a külföldi bíráló véleménye alapján azonban az illetékes osztály bizottsága vissza fogja dobni a pályázatát, ha az elmúlt időszak nem volt hatékony. Kénytelen lesz a hatékonyabb kollégájára szavazni ő maga is, hogy legalább neki is csurranjon-cseppenjen a kutatási támogatásokból, amiket az alkalmatlanabb jelölttel nem fognak elnyerni. (Vagy elvégezteti a munkát a rátermettebb, ámbár lojális tanítványával - ami a tanítvány szempontjából talán szomorú, de a rendszer hatékonyságát nem érinti. Kapja meg a nagy pénzeket a tanítványa eredményeiért - első körben az a fontos, hogy legyenek egyáltalán eredények.)

Na jó, legyen elég ennyi, nem akarom túlterhelni a kommentrovatot, lelövöm magam, így is túl sokat írok.

Evenkenti ellenorzes: A kerdes, ha jol ertettem az, hogy ha az atfutasi ido egy folyoiratnal tobb, mint egy ev, akkor hogy mukodhet az evenkenti ellenorzesi rendszer. A lenyeg, hogy folyamatosan legyenek publikacioid. Az elfogadottat is be lehet irni. Mindent csak egyszer irhatsz be. Ha stabilan van evi sok-sok publikaciod, akkor ez nem problema: A tavaly leadottat irod be iden, mert most fogadtak el. Szoval lehet egy ev csuszas, de akkor is az uj teljesitmenyt merik (mast is mernek: mennyire vagy jo tanar, mennyi kozossegi munkat vallalsz, stb.).
Jol mukodik.

Elfogultsag az ujsagokkal szemben: Az elfogultsag onmagaban nem baj. Akkor van baj, ha nem a minoseget javitja. Az ujsagok kivalasztasanal nyilvan az szamit, hogy mekkora az idezettseguk, stb. Mint mondtam a rendszer rugalmasan alakithato.Pelda: Ha egy kicsit mas teruletre publikalok, mint szoktam, megkeresem ott a legjobb ujsagot -- altalaban ez nem nehez. Oda kuldom a cikkemet. A tanszekvezetonek meg majd elmagyarazom, hogy ez miert volt jo. Ha meggyozo vagyok, elfogadja. A mas terulet kepviseloi is ott lesznek majd a forumon, ugyhogy nincs esely arra, hogy egy gyenge folyoiratot teljes ertekunek fogadjanak el.

FGY_SciCom es masok: A kooperaciot, mint az adott helyzetbeli (ertsd: ertekelesi forumon valo) viselkedesi format irtam. A forumon kivul mindenki kedves es kooperativ. (Es mint jatekelmeleti fogalmat hasznaltam. Ugyanis a kiertekeles egy "jatek", ahol a resztvevuk szovetkezhetnek, vagy sem. A jatekot ugy kell megtervezni, hogy a tervezo szempontjai ervenyesuljenek. Ld. "mechanism design" az idevago szakirodalomban.)

Mivel mindenki tudja, hogy evente egyszer van ez a meccs, a verseny nem akadalyoz senkit abban, hogy munkakapcsolatot alakitson ki egy masik teruleten dolgozo emberrel (ismet csak az elvarasok nyilvanossaganak jotekony hatasarol van szo.) Az azonban nem jellemzo, hogy egy ilyen munkakapcsolat az egesz rendszert eltorzitana, mert nagyon sok ember vesz reszt a forumon es egy munkakapcsolatban pedig csak ketto, vagy max. harom (arrol beszelunk, amikor a resztvevok kulonbozo teruletrol jonnek).

Versenyhelyzet megteremtheto-e Magyarorszagon: Irtam, hogy szerintem hogyan. Az eves kiertekelesekben meg kellene teremteni. Es vegyuk eszre, hogy ebben a folyamatban a biologusnak fogja a fizikus bizonygatni, hogy az adott kollegajanak mennyire jo eve volt. Tehat nem egy szuk szakmai korrol van szo (a szuk szakmai kor seholsem tud mukodni). Kornyezo orszagbeli tudosok bevonasa: A rendszer amirol beszeltem egy nem tul nagy egyetemen belul(!) mukodik (no jo, nem is kicsi, mint az ELTE, vagy picit nagyobb). Lenyeges eleme, hogy evente nem ugyanaz a nehany tag ul ossze. Ettol fuggetlenul en is elkepzelhetonek tartom a kulfoldiek bevonasat. Miert is ne. Viszont ha bevonnam oket, akkor nem felteteleznem, hogy nem a sajat erdekeit nezi majd. Mindenki azt nezi. Nem problema. Olyan rendszert kell kialakitani, ami ennek ellenere tud mukodni.

Verseny es palyazatok: Ez mas teszta, mint a teljesitmeny-ertekeles. Vagy nem annyira. Mindenesetre van egy szakmai resze. Ezt meg aranylag nagy orszagokban is (USA) nem egyszer kulfoldi szakertok bevonasaval oldjak meg. A palyazatokkal kapcsolatban valtozast csak ugy lehet elerni, ha a penzt osztogato teljesitmenyet kerik szamon (lasd DARPA, USA-ban). Magyaran, en osztom a penzt, felelosseggel tartozom, hogy ezt jol tegyem. Ha nem jol teszem, akkor repulok. Mondjuk van 5 evem ra, hogy bebizonyitsam, hogy en jo penzoszto vagyok. Jobb, mint a tarsaim. Az 5 ev vegen szamonkerik rajtam, hogy mi lett a penzzel amit kiosztottam. Ha jol ment a dolog (egy palyazat "sikeres" a 20-bol, amit en istapoltam), akkor kapok uj 5 evre penzt, vagy tobbet, stb. Ezen olyan sokat nem gondolkoztam, es nem tartom annyira lenyegesnek, mint az evenkenti ertekelest. A palyazati penzek olyanok, mint a befektetoi penzek, csak a befektetes meg sokkal sokkal kockazatosabb es a teljesitmenyt is maskepp merik.

Fiatalkutato: "Azon sírunk, mennyivel kevesebbet kapnak a kutatók, rosszabbak az infrastrukturális feltételek, stb., mint Nyugaton, ezért nem várható összehasonlítható teljesítmény. [..] Először tessék teljesíteni magasabb szinten, aztán várható a fizetésemelés és a kutatástámogatás."
Az nem mukodik, hogy en mint a kutato munkaadaoja kovetelek (minoseget), de en nem teljesitek (nem adok jo penzt). A kutatonak nem az a dolga, hogy az orszagert senvedjen. El fog menni kulfoldre, ceghez. De nagyon sokszor leirtam mar. Kereslet, kinalat.. Szabad piac, szabad mozgas. En ugy erzem eleg jol teljesitettem otthon is. Most hol is vagyok? Hat nem ott. Miert is nem? Mert nagyon nehez volt, es nem akartam 50 evesen meghalni a stressztol, a 3 allastol, stb. A 3 allasom csak azert volt, hogy eltartsam a csaladomat. Kozben papolnak, hogy a kutatonak egy allasa legyen. Persze legyen neki egy. Csak azt fizessek meg. A dolgokat egyutt kell elintezni. Nem megy egymas utan. Szerintem van sok fiatal kutato otthon, aki most is jol teljesit. O miattuk kell aggodni. El fognak menni egy ido utan. A rendszer kenyszeriti ki. (De nagyon sokszor leirtam ezt mar. Az az erdekes, hogy senki nem vitatkozik, es mindig oda lyukadunk ki, hogy elobb a kutato teljesitsen, aztan majd lesz penz. A kutato mar teljesit. Sok. Nincs kimutatva, nem latszik. Es van sok, aki nem. A penz nem ennek megfeleloen van elosztva. Ez itt a baj.)

A kutatok kiertekelese egy nemzetkozi osszehasonlitasban: Szerintem az eves kiertekelesi rendszerben ez tortenik meg. Nem kell hozza kutatast inditani. Ha nem egyeni szinten tortenik a kiertekeles, es en egy kozepes/rossz kutato vagyok, mit csinalok, ha latok egy jelentest arrol, hogy a helyzet siralmas? Megvonom a vallam. Nem az en problemam. Meg azt is gondolhatom magamra, hogy ram nem vonatkozik a kritika. Az ember mar csak ilyen.

A kutato feladata a kiertelesi rendszerben: Ne legyen sok feladata (pl. mas orszagok rendszeret tanulmanyozni, stb.). A feladata annyi legyen, hogy tudjon rola, hogy mi a rendszer. Probalja a sajat erdekeit ervenyesiteni (meggyozni a tanszekvezetot, hogy egy adott ujsag elsorangu). A kutato fo feladata, hogy a szakmajaban kutasson. Amit irsz (fiatalkutato), hogy valaki kepzi magat, mondjuk oktatas teren, az egy teljesen mas teszta. Az is a munkakorehez tartozik.

Amit a vegen a palyazatokrol irtal, azt meg mar vegkepp nem ertem. A tanitvany szavaz. Meg bizottsag? Regen rossz. Mint mondtam, a palyazatokkal nem erdemes foglalkozni. A finanszirozasbeli aranyukat helyre kell tenni eloszor is (a fizeteseket adjak oda fizeteskent; a palyazat csak az extra kutatas extra tamgogatasarol szoljon!). Ha nem nagy a palyazatok aranya, nem olyan nagy baj, ha az a rendszer nem tokeletes (azt a legnehezebb jora megcsinalni). A 80-20-as szabaly alapjan szerintem itt es most nem erdemes a palyazati rendszer megjavitasara sok idot fecserelni.

Agyelszivott:

Az évenkénti ellenőrzésre: köszönöm a kiegészítést, így már teljesen világos a rendszer, és valóban jól is hangzik. A magam részéről mindössze az egy éves ellenőrzési periódust tartom túl rövidnek, de TTK-n el tudom képzelni, hogy éves szinten is "sok-sok" publikáció lehessen, ahogyan írod. Tipikusan egyszerzős, sokat utánaolvasós bölcsészdiszciplínákban komoly kutatóktól sem rossz, ha egy évben két-három nívós publikációjuk van (mellette persze azért illik számos konferencia-proceedingsben, egyéb szerkesztett kötetekben szerepelni, önálló köteteket írni, de ezek messze vannak szakmai szigor szempontjából a vezető folyóiratok színvonalától.) Ilyen arány mellett könnyen becsúszhat egy-két rosszabb év, amikor esetleg semmi nem jön ki (épp egy új projekt elején tart, el kell olvasson húsz könyvet, mielőtt érdemben hozzászólhat). De ezek feltehetőleg diszciplína-függő kérdések.

Újságok: vannak hírhedten rossz újságok, hatalmas reputációval. 150 éve mindenki oda publikál, miközben tudja mindenki, hogy éveket ülnek a kéziratokon, a bírálók "átment"/"nem ment át" szinten kommenteznek, stb. Ezek a lapok nem attól rosszak, hogy rossz cikkek jelennek meg, hanem hogy a szerkesztők nem képesek menedzselni a lapot, mert pl. még mindig papíron, több példányban oda-vissza küldözgettetik a kefelenyomatokat.
Ezek remélhetőleg később visszaesnek elismertségben is, de reputációszerzéshez a fiataloknak addig is oda kell küldeni a cikkeket. Én csak erre akartam utalni, de amúgy ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Más tudományterületek értékeljék a szakmai munkát: most éppen így működik az akadémikusok választása, amit mindenki szid, hogy bratyizásról szól az egész. Odahaza interdiszciplináris bratyizás van, mert mindenki tudja, ki kitől függ - az Akadémia szépen felépített hierarchiájában elég, ha a hozzád közeli diszciplínáknál megvannak a kapcsolataid. Attól még persze ott, nálatok nyilván működik kicsiben is, de nem hiszem, hogy odahaza működne. (Legalábbis amíg nincs szemléletváltás.)

A pénzosztó teljesítményének számon kérése jó gondolat, abszolút támogatom, és vsz. nagy mértékben megoldaná a pályáztatások kérdését. (Ennek figyelembe vételével mondtam azt, hogy nem feltételezném a másik ország bírálójáról sem, hogy szándékosan és látványosan keresztbe tesz, mert neki sem az az érdeke, hogy ez a kép terjedjen el róla. Ha mégis megteszi, egyszerűen bojkottálni kell a jövőbeli pályázatait.)

"Az nem mukodik, hogy en mint a kutato munkaadaoja kovetelek (minoseget), de en nem teljesitek (nem adok jo penzt)."

...Mint ahogyan az sem, hogy én mint kutató jó pénzt követelek, mondván, hogy akkor te mint fiatal kutató majd nem mész külföldre, és akkor _te_ majd teljesítesz. Ezért én, aki ott vagyok, és teljesíthetnék, miért kapjak több pénzt? És ha nem kapok, miért verekedjem ki neked, hogy pályakezdő létedre jobban megfizessenek? Szerencsésebb esetben ez majd teljesítményre ösztönöz engem. Szerencsétlenebb esetben arra, hogy mindent megtegyek, hogy nálam gyengébb képességű fiatal kutatók kerüljenek állásba, hogy mutogathassak rájuk, hogy ők még annyit se csinálnak, mint én, miért ne kapnám meg én is a pluszpénzt?

Persze teljes mértékben egyetértek, hogy a jelenlegi helyzet viszont azt eredményezi, hogy sokan a legjobbak közül "kimenekülnek" külföldre, vagy egyenesen ki a kutatói szférából, és ez még inkább azt fogja eredményezni, hogy az otthon maradottak között kevesebb lesz az alkalmas, tehát még kevésbé "érdemlik meg" a jobb fizetést. Ne felejtsük el: ahhoz, hogy az otthon maradó jó kutatókat megfizethesd, valahonnan el kell venni azt a pénzt. Nem érvelhetsz azzal, hogy a kutatóknak kevés a fizetésük. Magyarországon mindenkinek kevés. Máris jönne a kérdés, hogy miért pont a kutatókat fizessék meg? Magyarországon nem csak a kutatók vannak alulfizetve, hanem egyszerűen mindenki. Ez nem tudomány-politikai kérdés, hanem általános nemzetgazdasági probléma.

Pontosan amiatt tartom fontosnak a pályázást, mert ez úgy szabadít fel plusz forrásokat (EU-s és egyéb nemzetközi együttműködések keretében megszerezhető pénzek), hogy nem a költségvetést terheljük vele. A kormánynak aztán persze, hogy a legkevésbé sem áll érdekében, hogy lassan megtérülő, és közvetlenül csak kevés embert érintő kiadásokkal terhelje a kasszát. Hozzáteszem, a politikusok ezen "szűklátókörűsége", vagy - fogalmazzunk elegánsabban - rövidtávú szemlélete is teljesen érthető szerintem az otthoni körülmények között. De persze megint jön az ördögi kör: a színvonal csak a szürkeállományunk révén lenne emelhető, a szürkeállomány otthon tartásához viszont a zsebünkbe kéne nyúlni. (És itt be is fejezem ezt a szálat, mielőtt azt hinné valaki, hogy aktuálpolitizálni akarok.)

Be kell látni, hogy ma Magyarországon az is a kutató munkaköri feladata kell, hogy legyen, hogy forrást szerez a kutatásaihoz - nem az individuális kutatókról beszélek, hanem kutatócsoportok, tanszékek, intézetek vezetőiről, igazgatóiról. (Nem hinném egyébként, hogy ez jelentősen másképp lenne bárhol is, legfeljebb nagyobb alapfizetés mellé pályázgatnak. Sőt, egy gyárban is kézenfekvő, hogy a vezető feladata nem a gyártás, hanem annak megszervezése - még ha esetleg a végzettsége alapján az iskolái nem is "vezetői", hanem termelői munkakörre készítették fel. Más kérdés, hogy könnyebb helyzetben van, mert eladhatóbb a gyári munka végterméke, mint a kutatóintézeté.)

Ha a kutatásfinanszírozásra egy kutatási egység önerőből nem képes, saját érdekében fel kell áldoznia tudományos "autonómiáját", felkérni (és megfizetni) egy gazdasági szakembert, aki megcsinálja ezt helyettük. Erre megint mondhatod azt, hogy akkor a kutató lelép inkább, mintsem hogy szervezzen egész életében - és megint azt mondom, hogy igazad van. Ha láttam volna más kiutat, nem léptem volna le. Ettől függetlenül abban igenis látok racionalitást, hogy senki ne várja el az államtól, hogy teljes mértékben gondoskodik róla - még a kutató sem. Igazítsa a kutatási profilját a piaci igényekhez. Egy gazdag ország fenntarthat "luxusból" (hosszútávú stratégiai érdekből) egy kiterjedt egyetemi és kutatói hálózatot; egy szegény ország nem. És ha valaki alapkutatásokat folytat, pláne piacképtelenebb szakokon, akkor szokjon hozzá ahhoz, hogy pályázatok írásával megy el a fél élete. A másik felében legalább nyugodtan kutathat, azt csinálja, amit akar. (A gyári munkással ellentétben.) Azért ennyi elhivatottságot már hadd várjunk el egy kutatótól, aki vezetői ambíciókkal is rendelkezik - hangsúlyozom, itt csak a vezetőkről van szó. Pontosan azért, hogy aki "csak" kutatni akar, annak ne kelljen a pályázatokkal bíbelődni.

"Ha nem egyeni szinten tortenik a kiertekeles, es en egy kozepes/rossz kutato vagyok, mit csinalok, ha latok egy jelentest arrol, hogy a helyzet siralmas? Megvonom a vallam. Nem az en problemam."

Erre kell hogy szolgáljon a határozott időre szóló kinevezés, vállmegvonásra fizetésmegvonás, ill. ha nem lehetséges, a szerződés lejártakor elbocsátás. Ennek lehet egy formája az az éves számonkérési rendszer, amiről írsz.

Igazad van egyébként, hogy talán túl sokat várok a kutatótól a kiértékelési rendszer tekintetében. Talán tehermentesíteni kéne (ezért is javasoltam a nem-szakmai továbbképzést, ami megkönnyíti ezt a munkát, mert nem önállóan, önerőből, ad hoc belevágva kell a majdani tanszékvezetőséggel kacérkodó kutatónak megtapasztalnia, hogyan is kell csinálni). Erre viszont megfelelő szakembereket kéne képezni(értelemszerűen külföldön, ahol van ilyen képzés), és külön arra alkalmazni őket, hogy ezt a feladatot megoldják, és megfelelően kommunikálják az elvárásokat a kutatók felé. Ez is hosszú távon megtérülő befektetés lenne sajnos. Magyarán erre sem hiszem, hogy pályázati pénzen kívül bármiben is lehet gondolkodni (azt pedig nem tudom, vannak-e rá megfelelő pályázatok). Addig viszont sajnos marad az a szcenárió, hogy vagy nem csinálja meg senki, és így standardok híján teljesítmény sem várható, vagy az elhivatottabb kutatóknak kell megcsinálnia. Ha már meg van csinálva, úgyis mindenki beleszól majd, hogy hol kéne máshogyan. (Most megint lehet, hogy a szakmáink közötti különbségek miatt van, de az én szakmámban otthon nagyon gyér a nívó; országos szinten az elmúlt tíz évben jó, ha öt cikk jelent meg valóban világszinten jegyzett, vezető folyóiratban az egész szakmában. Nálunk tehát nincs teljesítmény, amit meg kéne fizetni. Talán a szakmák közötti különbségeket is súlyozni kéne, de akkor már a publikációs lehetőségeket is figyelembe kéne venni, ill. azt, hogy a különböző diszciplínák egyáltalán honnan indultak. Egy matematikus vagy egy fizikus "még szép", hogy jobban fog nemzetközileg teljesíteni, mint egy dán nyelvészettel foglalkozó kolléga, mert egyszerűen nagyobb szakmai hagyományokra építkezhet - szóval irtózatosan megbonyolítaná az egész rendszert, és emellett csak még több ellenségeskedést szülne.)

Mindenesetre egyetértek, hogy a kutató kutasson. Amint te is írod, emellett más feladatai is vannak, mint az oktatás. Egy tanszékvezetőnek nyilván vezetői feladatai is vannak, ennek egy részeként figyelmet kell fordítania a finanszírozás kérdésére. Ha nem teszi meg, más nem fogja helyette. Főleg egy olyan országban, ahol kevés a pénz. Egyébként tudomásom szerint a docensi/tud. főmunkatársi kinevezés egyik feltétele az, hogy a pályázó alkalmas legyen tudományos projektek vezetésére. Ez Magyarországon annyit jelent, hogy legyen OTKÁ-ja. Elvileg tehát egy docensnek tisztában kell lennie azzal, hogyan kell pályázni. Amit én javaslok, az az, hogy tanítsuk is meg rá, hogyan kell, és akkor nem az OTKÁ-kon fog marakodni, hanem gondol egy nagyot, összefog pár más tanszékkel, külföldi intézetekkel, és bead egy EU6-os pályázatot. Egyetlen sikeres pályázattal megteremtené annak a feltételét, hogy a legjobb magyar (és közép-kelet-európai) fiatal kutatóknak évekre állást biztosítson, akik olyan publikációs pluszt adnának az intézménynek, hogy utána már nehéz lenne nem szerezni további pénzeket.

A "tanítvány meg bizottság szavaz" kérdése: sajnos jelenleg kb. ez a helyzet. Így választanak tanszékvezetőt, kutatóintézet-igazgatót, így adnak tudományos kinevezéseket. Csak remélni tudjuk, hogy a bizottság és a tanítvány is lehet elfogulatlan. Őszintén mondom, hogy áldom a sorsomat, hogy soha nem kell az egykori patronálóim pályázatáról döntenem.

Azt mondod, ne a pályázatokat forszírozzuk, hanem adjuk oda fizetésként azt, ami fizetésként jár a teljesítményért. Rendben. De honnan jön a pénz, ha nem pályázatokból? Jelentős állami támogatásnövelésre számítani értelmetlen; erre nincs több esély, mint arra, hogy az akadémikusok felajánlják a járulékokat.

Ne érts félre: nem kötekedni akarok, őszintén kérdezem, és remélem, hogy van megnyugtató válaszod, mert nekem sajnos nincs, ezért is próbálkoznék a pályázati vonalon. De persze nem kizárt, hogy a te javaslatoddal kombinálható is lenne a pályázati szisztéma, és szerencsés esetben valóban nem lenne szükség többre, mint 20%-ra. Bár én amondó vagyok, ha már jó pályázatíró vezetőink vannak, akik meg tudják fizetni a jó és ambíciózus kutatókat, még további források is meg fognak nyílni - miért állnánk meg? A vicc az, hogy semmi akadálya annak, hogy az a 80% csak (mit tudom én) 50% legyen - úgy, hogy az összeg maga tényszerűen ugyanakkora.

Palyazat vagy fizetes; honnan jon a penz: A palyazatokra forditott penzt csoportositanam at (NKTH, mittomen). De nem probaltam sohasem ennek utanaszamolni. Lehet, hogy teljesen irrealis. De korabban mar leirtam, hogy a palyazatok miert tartom kontraproduktivaknak (meg az elso megszolalasaimban). Raadasul annak is sokkal kisebb az eselye, hogy a penz jo helyre megy. Masik felreertes lehet, hogy en azt partolom, hogy mindenkinek legyen nagy fizetese. Nem. A teljesitmenyt kell megfizetni. De fizeteskent. Nem tudom nalunk pontosan mekkora kulonbsegek vannak, de gyanitom, hogy a kettes szorzo is szoba jon (egy ilyen emberrol legalabbis tudok; jo mondjuk o egy terulet atyja es tenyleg nagyon tud).

Jo palyazatiro vezetok: En ilyen voltam szerintem. Nyertunk sok penzt. De elegem lett belole. Aki tud produktiv lenne a szakmajaban, az miert a palyazatokkal toltse az idejet?

A masik valaszom a penz honnan jon kerdesre: Az allam persze szegeny, a politikusak lehetnek rovidlatoak, de az is nagyon rossz strategia, hogy az ember feladja azt, hogy toluk szerezzen penzt, mielott meg megprobalta volna. Persze erre kolteni kellene, mondjuk az Akademianak (kommunikacioval -- ugyhogy epp jo blogba irogatunk). Vagy mas akciokkal (ld. korabbi javaslataimat arra, hogy hogyan lehet a problemara felhivni a figyelmet). A tehetetlenseg sulyos bun. Ugyhogy en nem leszek belato. Nem vagyok hajlando az lenni. Foleg, ha tudom, hogy igazam van:)

A politikusokra való kommunikációs ráhatásnak volt alkalma kedden, amikor az Országgyűlés plenáris ülésén a magyar tudomány helyzetéről számolt be az MTA elnöke. Jellemző sajtóhír, hogy nem volt nyomtatott sajtóhír, pedig ilyesmi kétvéente van csak, ráadásul most négyéve volt utólszor... talána jövő heti szavazás után... pedig az itt felvetett problémák is megjelentek..

Aha, itt a szerkesztett valtozata a beszamolonak:
www.mta.hu/fileadmin/2008/03/vizi_parlament_pdf.pdf

Elolvastam es sajnos nem erzem, hogy a beszamolobol az derulne ki, amit itt fo problemakent targyalunk. Igen, szo van arrol, hogy versenykepesseg, meg minoseg, a kutatasok fontossaga, leforditva az egesz politikus nyelvre. De nincs egy arva szo benne arrol, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan hosszutavon, nem mukodik, a fiatal kutatoknak nem lehet perspektivikus kutatoi palyat ajanlani ma Magyarorszagon, stb. Vagy csak en nem talaltam? Van egy olyan erzesem, hogy nem tartja mindenki ezt a legkomolyabb problemanak (kivancsi lennek, hogy mi errol az Akademia elnokenek a velemenye). Hianyolom a veszharangok kongatasat. Volt szerencsem kockazati tokesekkel is dolgozni: Ott azt tanitottak, hogy ha penzt akarsz el kell azt is mondd, hogy mi lesz ha nem lesz penz. Tudniillik aki a penzt adja meg kell gondolja a dolgot mindket oldalrol.

Fabri Ur hianyolta a beszamolo sajtovisszhangjat. Nem lehetunk meglepve, hogy nem volt visszhangja. Nem volt hir erteke. Az Akademia elnoke elmondta, amit mindig el szokott mondani, a politikusok meg mindig egyet ertenek vele. Mi ebben az ujdonsag?

A media arra vadaszik, ami eladhato a nepnek. Ez a hir nem hir. Ha az Akademia elnoke azt mondta volna, hogy a helyzet valsagos, meg az se lenne hir. Ha azt mondana, hogy holnaptol az Akademikus nem veszik fel a potlekjukat, az hir volna -- de csak az is akkor, ha megfelelo kommunikacios hattermunka lenne (az ujsagok egymastol szeretik atvenni ezeket a hireket, stb., de kinek is magyarazom ezt, nyilvan Fabri Ur jol tudja mindezt). Mindig az Akademikusi potlekkal jovok, de barmi mas is lehetne, csak meg kell ragadja az emberek figyelmet. Meglepo kell legyen. Kulonben nem fog utat torni az emberekhez. Persze az elso lepes lehetne csak siman a veszharangok kongatasa. Ha nincs valasz, akkor szukseges a drasztikusabb fellepes.

Viszont tenyleg van az az erzesem, hogy egyedul vagyunk itt nehanyan azzal, hogy azt gondoljuk, hogy a helyzet tarthatatlan.

Kedves Agyelszivott: Amiket irsz, az mind teljesen helyenvalo, de Magyarorszagon a jelenlegi helyzetben senkinek nem erdeke a valtoztatas, mert aki helyzetben van, megtanulta a mostani rendszert kihasznalni, es ugy jo neki, ahogy ez most van. Akinek meg nem jo, az huzzon el a busba, es ne zavarja a koreiket (en is ezt tettem).
Udv:
egy masik agyelszivott. Ha kivancsi vagy egy tipikusan magyar tortenetre a sok kozul, irj egy privat email; a Fabri ur blogjan nincs gusztusom levelezni. (jacotrader@aol.com)

agyelszivott: sajnos, valóban hiányzik a sajtót megragadó gesztus - ilyennek szántuk, hogy az országgyűlési jelentés kiemelten javasolja: legyen a 2011-es magyar EU-elnökség fő témája a tudomány, erre fel lehetene fűzni egy teljes kutatás-fejlesztési programot. A másik ilyen nagy dobás a "European Institute of Technology" magyarországi működése lenne, ezt is tartalmazta az elnöki expozé.
Persze, tudom, nagy valószínűséggel ezek nem érik el az ingerküszöböt a mai világban. Valahogy úgy gondolom, hogy minnél több ilyen kezdeményezés kellene, mellettük a jó történetek kellően erős bemutatása (ilyenből is akad azért, nem is kevés), és egy-két nagyon hatásos gesztus a fiatal kutatógeneráció érdekében (ezt nem udvarlásból mondtam, egyszerű kommunikcáiós oka van: ez az egyetlen olyan vonatkozása a tudománynak, amire nem lehet rálegyinteni vagy a külföldi importra áttolni. És még igaz és jó ügy is, ami külön jó.)

Kedves Agyelszívott, engedj meg egy hozzászólást a teljesítmény alapú finanszírozásról. Idézlek:

„Az az erdekes, hogy senki nem vitatkozik, es mindig oda lyukadunk ki, hogy elobb a kutato teljesitsen, aztan majd lesz penz… … … A penz nem ennek megfeleloen van elosztva. Ez itt a baj.”

Sajnos azt kell mondjam, hogy nem ez a fő gond a mi – itthon maradt fiatal kutatók – szempontunkból. Valójában már régóta teljesítmény alapú itthon a finanszírozás, azaz nagyjából a cikkeik illetve ezek citációi és impakt faktorai alapján osztogatják nagyjaink egymás között a pénzt (most hagyjuk a kapcsolatokat, az is van persze…).

Ez azonban egyáltalán nem oldja meg a tehetséges fiatal kutatók kiszelektálásának problémáját. Ugyanis ha egy kiemelkedően tehetséges fiatalnak a témavezetője hibájából nem sikerül megszereznie a PhD fokozatát a kiszabott idő alatt, a kutatásban nem tud tovább dolgozni, pályaelhagyásra kényszerül. Ismétlem, még akkor is, ha kiemelkedően tehetséges. Ez azért lehetséges, mert tapasztalataim szerint igen ritka az olyan főnök, aki – az apró technikai nüánszok megoldására tett javaslatok kivételével – érdemben is megengedi, hogy beosztottja beleszóljon a kutatás menetébe, irányába, alakulásába. A hazai tudományos közösségekben ugyanis szellemi téren is a tekintély elv uralkodik. Nem lehetséges a szabad gondolkodás, a főnöki ideák/teóriák – egyébként konkrét adatokon alapuló – megkérdőjelezése pedig egyenesen főben járó bűn, ami azonnali kirúgást von maga után (ezt is volt szerencsém átélni egykori akadémikus főnököm jóvoltából). Alkotómunkáról pedig ilyen légkörben ne is beszéljünk. Nyilván amiről írok erősen főnök-függő dolog persze, de ez jellemzi a többséget és dominánsan az akadémikusokat és akadémiai nagydoktorokat (tiszteletem a kivételnek).

Igazi rabszolgasors ez, így a Kunta Kinte hasonlat rendkívül találó, de nem anyagi, hanem főleg szellemi értelemben! Egy gyenge – ámbár akadémikus – témavezető által kiötlött abortív projekt tehát tehetségtől, szorgalomtól teljesen függetlenül képes a jelen rendszerben elvéreztetni a fiatal jelöltet, de a sikeres PhD fokozatot szerzettek többségének tehetsége sem mutat szinte semmilyen összefüggést cikkeik minőségével, pusztán a szerencséjüket tükrözi. Mert végül is mit tud beletenni egy fiatal a projektjébe, ha a szellemi hozzájárulása lényegében teljesen kizárt? Egyedül a munkamennyiségét, azt meg maximum megduplázni lehet az éjszakázással, hétvégék és ünnepek benntöltésével, ami nem ér semmit, ha az egész rossz irányba, értelmetlen, megvalósíthatatlan feladatba van beletolva. Pro Scientia vagy tudomisén milyen díjak ide vagy oda, ezek mind csak a szerencsét és nem az ifjú kutató tehetségét dicsérik.

Testközeli és nem egyedi a tapasztalat, amiről beszélek. Nem tudok pontos statisztikát mondani, de a mi környékünkön elég sok PhD hallgató (20-30%) vérzik el így, miközben a témavezetőjük szabadon grasszál.

Végezetül hadd álljon itt egy „így jártam történet”, hátha érthetőbbé teszi mivel is kínlódom. 10 éve kezdtem a kutatást itthon (megjegyzem évfolyam elsőként végezve). 2 témavezetőt (egy akadémikust és egy akadémiai nagy doktort) „elfogyasztva” végül kegyvesztettként távoztam és… kínomban elmentem orvosnak.

A végkifejlet:
The bad: 7 év kőkemény, éjszakázással, hétvégék és ünnepek nélkül eltöltött időszak után, fokozat és jelentősebb cikkek nélkül távoztam. Altatókon és gyomorsavcsökkentőkön éltem akkoriban, valahogy nem tudtam könnyen feldolgozni… nekem a kutatás hivatás, és a motivációs skálámon a pénz csak a 3. helyen szerepel.
The ugly: Távozásom után 2 cikk látott intézetünkből napvilágot, melyeket egykori naivan és lelkesen elmondott eredeti ötleteim iniciáltak sőt az egyik cikk még kísérletes eredményeimet is tartalmazta; megemlítve még a köszönetnyilvánításban sem voltam persze. Nem én voltam az egyetlen aki így járt, és ez alapján úgy tűnik, hogy kegyvesztetteket előszeretettel hagyják ki a kegyeltekkel (=munka nélkül bevett haverok) már amúgy is méretesre duzzasztott szerzői listából.
The „good”: a kutatástól azonban továbbra sem tudva elszakadni, elkezdtem meglévő ötleteim (szerencsére jó sok van belőlük, és folyamatosan szaporodnak) értékesítésével próbálkozni, eleinte itthon persze. Mindenhonnan lepattantam, meg sem hallgattak. Ezután fordultam külföld felé, interneten keresztül. Az első versenypályázatom azonnal sikeres lett, több mint 3 évi itthoni fizetésemet nyertem meg, és azonnal utalták a pénzt (mindössze 4 éjszakámba került a dolgozat megírása, amitől a kórházban másnap elég fáradt voltam, de megérte). Természetesen az IP jogokról teljesen le kellett mondanom. Azaz agyelszíváshoz már nem kell külföldre menni, működik neten keresztül is.

Hová vezet ez az egész? Mit gondol Fábry Úr, mi lehet a megoldás az igazi tehetségek kiemelésére az időközben egyre silányabbá váló PhD emberanyagból? Foglalkozik-e ilyesmikkel az Akadémia? Mi lett az Irinyi pályázattal? Jól indult, aztán tavaly már ki sem írták. Pedig pont ilyen jellegű, kis összegű támogatásokkal lehetne jó ötleteket felkarolni és megindítani a megvalósulás felé. Akkor ha – és csakis akkor – ha valóban az új ötlet minősége, és nem az ötletet benyújtó szakmai előélete alapján ítélik meg ezt a támogatást.

Az idézetre visszatérve: „elobb a kutato teljesitsen, aztan majd lesz penz”
Nem mindegy azonban mit értünk teljesítmény alatt. Ha a cikkek mellett a briliáns és elméleti síkon megfelelően kidolgozott ötleteket is idesoroljuk, és ezeket támogatjuk, talán sok félresiklott/félresiklatott tehetséges kutató megmenthető lenne a haza számára, nem beszélve a megvalósult gazdasági hasznot hozó innovációkról.

Az Irinyiről nincs konrét információm, a PhD-sok támogatására egy kutatás eremdényeképpen kidolgoztunk koncepciót, a pályakezdő diplomások foglalkoztatásának mintájára, az kering az igazgatásban....

Az Irinyi új kiírásáról valahogy senkinek sincs konkrét információja… Nem csodálkozom persze, a professzorainknak ezen a pályázati forma fenntartása nem érdeke. Kis pénz. Másrészt meg úgysincs jó ötletük.

Nem tudom mit ért Fábri Úr az említett koncepció alatt, talán ha egy linkkel segítene…
Másrészt viszont a szellemi szabadság hiányát ad hoc vezetési koncepciók alkotásával már nem igen lehet megoldani, ugyanis vezetőink az évek során – nagyrészt a rendszer hatására – torzultak olyan irányba, hogy jelenleg ők akadályozzák a legnagyobb mértékben az új ötletek megvalósítását.
Hogy ez hogyan következett be? Én azt hiszem, hogy egyrészt a többségük már fiatalkorában sem volt kellően kreatív, és ezért másokról sem igen tudják ezt elképzelni. Az évek során összegyűlt „tudásuk”, cikkeik mennyisége stb. viszont abba a tévhitbe ringatta őket, hogy azért mégiscsak kreatívak, hiszen van itt produktum, letettek valamit az asztalra (azt most hagyjuk, hogy mennyi ebből a bratyi, a cikkbeli csúsztatások és ötletlenyúlások szerepe). Másrészt pedig mivel az évek során a hatalom és tekintély elvét kezdték a munkacsoportok szellemi szférájában alkalmazni a gondolati szabadság biztosítása helyett, nagyon gyorsan olyan emberek kezdték őket körülvenni, akiknek tényleg nincsenek új ötleteik és gondolataik. Mindezek eredményeképp a tudomány felső szintjein ülők rendszerint úgy érzik – és ezt nem feltétlenül kell, hogy ki is mondják – hogy csak ők rendelkezhetnek kreatív gondolatokkal, legalábbis a saját szakterületükön belül. Egy ilyen főnök irányába azonban a bizalom fokozatosan megszűnik és a kreativitás árama egyszerűen elapad, bár az emberek kreativitása nem szűnik meg, csak elkezd más irányba fordulni. A kialakult kóros állapotot nem igen lehet ma már egy központi levéllel orvosolni.

Én itt olyan intézkedések meglépését látnám fontosnak, melyek lehetővé tennék a tehetséges fiatalok számára kreativitásuk legfőbb gátjának – saját professzoraiknak – a kikerülését.
1.) Azaz jó ötletekre, tervekre, hipotézisekre – és nem pedig már meglévő eredményekre – adott kis költségvetésű támogatásokból egyéni projektek beindítását. Egyébként a legtöbb jó ötlethez nem kell sok pénz. Ámbár lehet, hogy hiábavaló az ez irányú erőlködésem. A pályázati források elosztása körül kialakult bizalmatlanság valószínűleg megakadályozná, hogy az igazán jó ötletek egyáltalán benyújtásra kerüljenek.
2.) Talán a vállalkozási szféra is megfelelő kiindulópont lehet (szabadalom, spin off), de a kitörés ott is ugyanazzal az ördögi körrel van blokkolva, mint a kutatásban: a kutatáshoz/vállalkozáshoz pénz kell, a pénzt pedig (nem az ötletekre, hanem) az elért eredményekre adják (sajnos a kockázati tőkét is… azaz ha nincs hozzá illusztris publikációs lista, egy „nagy név”, akkor kicsi az esély, hogy összejön, vagy nem jól látom??).
3.) Az is jó irány lehetne, ha a PhD hallgató a részére biztosított kutatási keretet (nem tudom most mennyi, valaha évi pár százezer forint volt) magának a hallgatónak kellene kitalálni, mire fordítja. Megpróbálhatna belőle egy egyszerűbb kis, saját projektet végigvinni. A védéskor így rögtön 2 elsőszerzős cikket értékelhetne a bizottság, melyből az egyik a témavezető, a másik a jelölt kreativitását dicsérné. Bár a témavezetők talán ezt is megakadályoznák, nem érdekük ugyanis az egész...

Mindenesetre jó lenne elindítani egy-két a valódi tehetségek kitörését elősegítő programot, mert egyedül így változhatna meg a jelenlegi kóros állapot, melyre csakugyan az jellemző, hogy egy „csúnya vízfej” ücsörög (=professzor) egy elvékonyodó nyakkal rendelkező (= külföldre menekült post doc-ok) széles alapú, ámde egyre gyengébb minőségű anyagból felépített piramis (= PhD hallgatók) tetején.

Úgy látom magamra maradtam a hozzászólásommal, míg időközben beesteledett és március 15-e lett.

1848. március 15-én a szabadságjogok és a demokrácia követelése állt a középpontban. Március 15-e sok tekintetben a Márciusi Ifjak (az egyetemi fiatalság) napja, de ne feledkezzünk meg a kor arisztokráciájának azon tagjairól sem, akik egyéni- és osztályérdekeiket félretéve tettek az országért. Gróf Széchenyi István pl. a Magyar Tudományos Akadémia megalapításakor egy évi jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudományos élet támogatására…

Nos, az ünnep alkalmából álljon itt egy Petőfi vers.
Nagyra becsült szcientokrácia és tisztelt meritokrata ifjak,
olvassátok és szálljatok magatokba:


A MAGYAR NEMZET

Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

skor pio irta: "Valójában már régóta teljesítmény alapú itthon a finanszírozás, azaz nagyjából a cikkeik illetve ezek citációi és impakt faktorai alapján osztogatják nagyjaink egymás között a pénzt (most hagyjuk a kapcsolatokat, az is van persze…)."

A palyazati penzeket hagynam. A fizetesek tudtommal nem flexibilisek. Raadasul engem itt most a fiatalok "sorsa" erdekelt.

PhD hallgato mint rabszolga: Hallottam ilyenrol en is. Mit lehet tenni? Sok mindent. Tuti megoldas nincs (minden javaslatomra lehet valamit irni, hogy az miert nem megoldas). Szerintem azonban az alabbi dolgok egyuttes alkalmazasaval lehet csokkenteni az eselyet a Tiedhez hasonlo szomoru eseteknek.
Szoval mit lehet tenni?

Eloszor is, a diak legyen resen. Legjobb, ha a masters programban mar megprobal kutatassal foglalkozni. Ha rossz temavezetot fog ott ki, az nem baj. Ha jo, akkor maradhat nala. Egyebkent pedig a jo diakok mindenkepp ki kellene szelesitsek azt, hogy hol keresnek PhD-s allast. Hozzank a vilag minden tajarol jonnek. A magyar diakok is mehetnek mindenfele (ez nem mond ellent azzal, hogy szeretnem, hogy otthon legyen kutato). Jo is lenne, ha mennenek. Masreszt a diak ugy is legyen resen, hogy informalodjon a temavezetorol. Itt ezt rutinszeruen csinaljak. Megkerdezik az en diakjaimat, hogy milyen velem dolgozni, mielott ekotelezik magukat. Sot, en ajanlom, hogy tegyek ezt. Nem szereti senki sem a zsakbamacskat. Vagy ha valaki igen, az eleve gyanus.

Masreszt a programban lehetnek ellenorzesi pontok.

A programban resztvevo diakokrol evente jelentest kell irni. A diakok is irnak rolam, en is a diakokrol. Nem hosszu. Azt kell lerini, hogy a diaknak miben kell erosodnie, vagy minden rendben megy-e. Ezt a graduate committee tagjai olvassok es a zuros esetekben beavatkoznak (egy ev utan mar esetleg!).

A diak legkesobb a masodik ev vegen kotelezoen benyujt egy temajavaslatot. Ezt ugyanolyan, vagy komolyabb bizottsag targyalja (egy masik tanszeki prof, 2 bizottsagi prof, a temavezeto(k), egy elnok), mint majd a vedest. A cel, hogy a tema olyan legyen, amiben a delikvensnek van eselye -- megcsinalni amit szeretne es impaktot elerni. Ha a temavezeto bena, akkor ezen a lepesen nem jutnak tul. Ez legkesobb 2 ev utan tortenik. A diaknak van lehetosege temavezetot valtani is. A bizottsag osszetetelevel a diaknak is egyet kell ertenie (ugy altalaban a graduate committee nagyon ugyel, hogy senki se csusszon meg, es egyaltalan a diakok erdekeire).

Ha megvan a jeloltseg, akkor kezdodik a munka. Tovabbra is eves jelentesek. A tipikus vegzesi ido 4 ev. Ha 4 ev mulva sincs kesz a doktori, akkor a graduate bizottsag kulon vizsgalodik. De ilyet meg nem lattam errefele.

Egyebkent kosz a verset!

Agyelszivott (még egy régesrégi leveledre, amire pár napja nem válaszoltam):

"A palyazatokra forditott penzt csoportositanam at"

Nem számoltam én sem utána, de meglepődnék, ha ezekből a forrás-átcsoportosításokból komoly pénzek származnának. Amikor pályázásról beszélek, uniós pénzek megpályázásáról beszélek.

Visszaolvasva a pályázatok kontraproduktivitásáról szóló korábbi véleményedet, osztom az álláspontodat, ideális esetben ehhez kéne ragaszkodni. Talán az lehet megoldás, ha külön szakértői gárdát képzünk ki pályázatírásra (akár nem kutatókból, hanem a tudományos munka határvidékén lévő, tudomány iránt érdeklődő, "mellesleg" szervezésben rátermett, de kutatni nem szándékozó diplomásokból), és a kutatóintézet dolga mindössze annyi, hogy ezen akadémiai szervet meggyőzze arról, hogy az ő elképzeléséhez érdemes pályázatot írni.Vagy egyszerűen minden intézet alkalmaz ilyen képesítésű embereket, ideális esetben akár numerikus azonosság állhat fenn a gazdasági osztály vezetője és a pályázati felelős között.

A teljesítmény megfizetése: természetesen nem gondoltam, hogy másképp gondolod. A baj az, hogy erre nincs szerintem megfelelő háttér. Közalkalmazottként nem piszkálhatunk bele a kutató fizetésébe "csak" azért, mert nem teljesít folyamatosan. Vsz. nem lenne szabad, hogy a kutatók közalkalmazotti státuszban legyenek.

Talán abban is igazad van, hogy úgy tűnhet, túl könnyen lemondok az állami támogatásról. Nyilván ha érdekérvényesítő pozícióban lennék, én sem mondanám azt, hogy miniszter úr, köszönjük, nem kérünk több pénzt. De a tehetetlenség éppúgy fakadhat abból, hogy megváltást várunk valaki(k)től, aki(k)nek nem érdeke a változás. Éppen a tehetetlenség elkerülése érdekében kell az önerőből történő finanszírozást, a pályázást "erőltetni". Ha már a kutató csak kutat (ez így helyes), legalább a projektvezető, az intézetigazgató, tanszékvezető, a gazdasági osztály vezetője keressen pénzt is. Ha mindenki csak kutatni akar, akkor hajtsunk fejet, és kérjünk fel egy gazdasági szakembert. De akkor ne sírjunk, ha belebeszél a tudomány dolgába.

skor pio: A tervre, és nem meglévő eredményekre alapuló támogatással egyetértek, de blind review nélkül ezt képtelenség megvalósítani, aminek otthoni akadályairól már írtam. A vállalkozóknak meg nem is vethetjük a szemére, hogy eredmények alapján szelektálnak, hiszen a saját pénzükről van szó.

PhD hallgató részére biztosított kutatási keret??? Ilyen van?

A vers mondanivalójával egyetértek (bár versként igen gyenge, de Petőfinek ezt elnézhetjük).

Agyelszivott (az újabb levélre): teljesen jogos, a diák mielőbb kezdjen el kutatni, témavezetőt keresni, megfelelő fórumokon publikálni, ha kutatni akar. Ehhez persze az is kell, hogy tisztában legyen azzal, hogy ezt kell csinálja - meg azzal, hogy erre lehetősége és joga is van. Sok 18 éves elhiszi a profoknak azt, hogy a közöttük levő távolság mindennél áthidalhatatlanabb. Magyarán: a senior oktatók akarva-akaratlan mindent megtesznek azért, hogy a dolgok ne így történjenek. Hogyan is képzeled, hogy egy hallgató értékelhetné bármilyen szempontból is a tanárát? Sajnos amíg nem lesznek olyanok a tanárok, mint éppen te is, hogy ezt javaslod, sőt elvárod, addig csak a legvagányabbak (nem feltétlenül a tudományosan legtehetségesebbek) veszik a bátorságot maguknak ehhez.

De mondom: a helyzettel elégedettek is lehetnénk, elvégre aki mindezen körülmények között érvényesül, abban rengeteg tehetség, motiváció, küzdőerő és kitartás egyesül, így kétségtelenül megállja majd a helyét majdani munkahelyén, egy vezető külföldi egyetem vagy kutatóintézet alkalmazásában. Cserében a semmi konkrétizálható hasznot nem hozó nemzetközi jó hírért, a társadalom eltartja aztán azt a tudományos elitet, ami otthon marad, és a válsághelyzetet újra meg újra reprodukálja, hogy legjobbjainknak életre-halálra kelljen megküzdenie a körülményekkel.

Természetesen nem azt mondom, hogy aki otthon marad, az tehetségtelen. (Én mindenáron otthon akartam maradni, és tényleg akkor léptem csak, amikor már nem maradhattam.) De hogy kénytelen betagozódni a rendszerbe, ami a tehetséget bünteti, az biztos. Ha a tehetséges erőt vesz magán, és eljátssza, hogy ő is csak bábu, akkor érvényesülhet. Még az is lehet, hogy miközben kollaborál, valós eredményeket is fel tud mutatni. (Szerencsére van rá példa.) De hogy megkeseredett és életunt lesz, az biztos. Egyetlen esélyünk az, hogy agyelszivottal és a többi hozzászólóval ellentétben túl későn ébred rá arra, hogy a világ más tájain esetleg megbecsülik.

Fiatalkutato:

Palyazati penzek atcsoporositasa: En sem szamoltam utana, csak tippeltem. Es en hazai (NKTH, GVOP,..) palyazatokrol beszeltem. A tippem nem teljesen alaptalan. Annak idejen siman megduplaztam a sajat es munkatarsaim beret, es tettek ezt a korulottem levo emberek is, csak a palyazatokbol. Ez pedig valahogy azt kell jelentse, hogy ott van az a penz.

Palyazas, vs. varni arra, hogy felulrol megvaltoztassak a rendszert: Vilagos, hogy a jelenlegi helyzetben a palyazatokbol lehet penzt szerezni. Azt vitatom, hogy ez megeri-e az orszagnak. Ez egy felvetes. Radikalis valtoztatasra. Allitom, ha nincs valtozas, nem lesz produktivitas (csak papiron, mert ott mindig lehet).

"Hogyan is képzeled, hogy egy hallgató értékelhetné bármilyen szempontból is a tanárát?" -- az egesz hozzaszolasomnak az az ertelme, hogy ezt mint rendszert be lehet vezetni, kotelezo jelleggel. Es akkor ez a kerdes nem merul fel. Tehat itt ismet csak a rendszer mukodtetoinek van nemi elmaradasa.

Tehetsegek ervenyesulese Magyarorszagon: Nem allitom, hogy nem fordul elo. Elofordul. Az en kornyezetemben sok ilyen ember volt. Csak az tortenik, hogy az illeto fele annyi tudomanyos eredmenyt er el otthon, mint kulfoldon elerhetne. Es aki erre rajon, raerez, vagy belefarad az otthoni kuzdelemben es tehetseges, kivalo lehetosegek allnak elotte. A teljesitmenyt, tudast sok helyen, Magyarorszagon kivul, jobban megbecsulik mint otthon. Ilyen egyszeru. Es ne legyunk optimistak a jovovel kapcsolatban, ha nem lesznek valtozasok. A szinvonal tartasahoz szukseg lenne nemi erofeszitesre.

Agyelszivott:

Vsz. a pályázati úton történő fizetés-megduplázás addig működik, amíg azt pályázni kell. Ha ugyanazt az összeget "leosztják", kizárt, hogy alkalmatlanok ne jussanak hozzá (az otthoni állapotok miatt). Vsz. pont a pénzt megérdemlő, azt megfelelően felhasználó embereket fosztanánk meg a lehetőségtől. Nagyon precíz és mindenre kiterjedő minőség-biztosítási eljárásokat kellene kidolgozni (és betartatni) ahhoz, hogy az alapfizetések a teljesítményt tükrözzék. De aláírom (ezzel a második pontra is válaszolva), hogy az ideális az lenne, ha úgy működne, ahogy mondod. Talán annyi a különbség, hogy én kisebb lépésenként képzelem el a változást, abban bízva, hogy így sikeresebb lehet.

A "hogyan is képzeled, hogy egy hallgató értékelhetné" kezdetű kérdésemre: ha a rendszer működtetői ezt meglépik (a kötelezővé tevést), akkor biztosan nagy hatása van. Én csak azt látom, hogy amíg "jobb helyeken" (felénk is, nemcsak felétek) ez működőképesnek látszik, addig otthon az egyi egyetem HÖK-felvetésére, hogy legyen hallgatói tanár-értékelés, kb. ez volt a reakció. Jó lenne, kétségtelen, de annyi mindennek változnia kéne hozzá... Hosszútávon viszont mindenképpen a fő feladatok között van a helye, mert amíg nincs tisztázva a hallgató-oktató viszony, addig nem lesz tisztázva a well established senior scholar vs. young researcher viszony sem - ez vitán felül áll.

Azt pedig szintén magam is tapasztalom, hogy külföldön összehasonlíthatatlanul több eredményt tudok felmutatni, mert dolgozni hagynak, és biztosítják a körülményeket. (Még az elvárások terén is: legutóbb éppen azt tapasztaltam, hogy mikor átmeneti hatékonyság-vesztésemet kommunikáltam "felfelé", a válasz az volt, hogy a (rövidtávon értett) korábbi hatékonyságom figyelembe vételével megnyugtattak, hogy dolgozzam csak tovább, emellett pedig hatékonyság-növelési módszereket javasoltak - tehát a teljesítmény figyelembe vétele sem csak "poroszosan" történhet.)

Azt hiszem, a helyzet megítélésében semmi vita nincs közöttünk (ez persze inkább szomorú, ha figyelembe vesszük, hogyan értékeljük a helyzetet). A köztünk levő nézeteltérés csak abban van, hogy milyen radikális változásokat hangsúlyozunk - és itt újra le kell szögezzem, hogy hosszú távon azt kell elérni, amit te mondasz. Én pusztán rövid távú ("átmeneti", "kompromisszumos") megoldások lehetőségén elmélkedem, egy percig sem vitatva azt, hogy nem ez lenne a leghatékonyabb...

fiatalkutato: „Természetesen nem azt mondom, hogy aki otthon marad, az tehetségtelen. (Én mindenáron otthon akartam maradni, és tényleg akkor léptem csak, amikor már nem maradhattam.) De hogy kénytelen betagozódni a rendszerbe, ami a tehetséget bünteti, az biztos.”

Az agyelszívásról: látva a magyarok külföldi sikereit, és az itthoniak sikertelenségét, az átlag embernek az a tévképzete támadhat, hogy a tehetségek automatikusan elmennek innen nyugatra. Én inkább úgy fogalmaznék az agyelszívás kapcsán, hogy igaz ugyan, hogy rengeteg magyar fiatal megy el külföldre, és ez a folyamat jelentősen emeli pl. az USA és a nyugati EU országok IQ-ját, de ettől a diplomások IQ-ja itthon sem csökken… sőt! Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy aki itt marad az tehetségesebb :-), hanem azt, hogy tehetségek többsége még ma is itthon marad, csak éppen nem tud kinőni :-(

A köznyelvben gyakran keverik a tehetség és a talentum fogalmát, ami félreértéseket eredményez. A „tehetség” a lehetőség, a vele született adottság, a „talentum” pedig az, aki már valóra váltotta a tehetségét (a géniusz/zseni a kiemelkedően ritka talentum). A köznyelvben azonban ált. a talentumokat titulálják tehetségnek. A tehetség valóra váltásához, a talentum megjelenéséhez azonban támogató környezet szükséges, és nem a tehetségeknek, hanem ennek vagyunk jócskán híján idehaza, mert az agyelszívás/agytaszítás megléte mellett létezik az agyelnyomás jelensége is (ismétlem, nem a pénz hiányáról van itt szó!).

A tehetségek kiemelése egyébként egészen jól működik az egyetemi évekig (van sok kihívás, és lehetőség pl. középiskolai tanulmányi versenyek, egyetemi szigorlatok és tantárgyi versenyek, TDK konferencia). Ez után következik be egy olyan döbbenetes csavar, ami az egészet félreviszi. A fiatalokat a legtöbb témavezető azért veszi fel, hogy dolgoztassa, kihasználja. Gyakorlatilag ingyen asszisztensek: a PhD ösztöndíjat állam bácsi fizeti, a tud. seg. mts-akat meg az akadémia (persze azt meg szintén az állam), nem kell rájuk a kutatási (pályázati) vagy intézeti keretből egy fillért sem áldozni. Így a legtöbb fiatal kutatót (PhD-st) nem is becsülik, és tehetségétől függetlenül nyomják bele egy unalmas kutatási projektbe, aminek a lényegi részébe és menetébe aztán semmi beleszólása nincs többnyire. Ha mégis megpróbál beleszólni a saját kutatási témájába, nos akkor jön a tehetség büntetése (sértődés, elbocsátás, stb. azaz a kontraszelekció).

fiatalkutato: „PhD hallgató részére biztosított kutatási keret??? Ilyen van?”
Pár éve úgy hallottam, hogy volt, csak olyan kevés (pár százezer Ft), hogy egyszerűen benyelte a témavezető, mondván, hogy az önmagában úgysem elég semmire.

agyelszivott: „A programban resztvevo diakokrol evente jelentest kell irni. A diakok is irnak rolam, en is a diakokrol.”
fiatalkutato: „Hogyan is képzeled, hogy egy hallgató értékelhetné bármilyen szempontból is a tanárát?”
Itthon is írnak időnként jelentést a PhD-sekről meg a tud. seg. mts-akról, de a fordítottjáról még nem hallottam. Egyébként itthon nem is működne a dolog. Az egyetemeken sem igazán vált be a hallgatói feed back. Már vagy 15 éve csinálják pedig. Minden tanév végén kitöltöttük/kitöltik ugyan az anonim kérdőívet, hogy melyik oktató mennyire ad jól elő és melyik mennyire fair vizsgáztató, de ettől nem változott/változik semmi. Komolyan gondoljátok, hogy mondjuk egy tanszékvezető felolvasná az intézet vagy egyetem tanácsa előtt, hogy minden évben ő a leggyengébb előadó és „legszemetebb” vizsgáztató?? Azért, hogy mégis legyen a dolognak némi látszata, úgy emlékszem osztogatnak időnként a legjobbaknak ún. kiváló oktató díjat, és ennyi.

agyelszivott: „Masreszt a diak ugy is legyen resen, hogy informalodjon a temavezetorol. Itt ezt rutinszeruen csinaljak. Megkerdezik az en diakjaimat, hogy milyen velem dolgozni, mielott elkotelezik magukat.”
Ez itt is megy persze, de nagyon ineffektív. Ennek szerintem két fő oka van:
1.) Senki nem meri elmondani nyíltan a véleményét egyetlen „nagykutyáról” sem, mert fél. Nem tudni az érdeklődő kinek az oldalán áll, nem mondja-e vissza stb.
2.) Egyszerűen az emberek (köztük én is sajnos) annyira naivak az egyetem után még jó darabig, hogy sokáig nem is hiszik el, hogy ilyen „csúnya dolgok” is vannak, hogy egyes főnököknél nem számít a kreativitás és a tudás (sokszor annak ellenére sem hiszik, hogy már kezdik látni).
Ez az utóbbi jelenség ami számomra igazán meglepő, mert én is átmentem rajta. Én sem hittem, mikor finoman, burkoltan figyelmeztettek az idősebbek. Aztán később nekem sem hittek a fiatalabbak. Szóval ezek tükrében úgy tűnik, nem nagyon lehet segíteni, hiába az informálódás is. Mindenki a maga kárán tanul. Sőt szerintem még ez a folyamat is lassú, ui. miután kezd kinyílni a delikvens szeme, még nagyon-nagyon sokáig tehetetlen, mert:
3.) naivitásában „éppen attól várja a megváltást, aki(k)nek nem érdeke a változás” – vagyis a saját főnökétől.

Végül aztán a (már nem is annyira) fiatalok rengeteg szenvedés után (megkeseredve/megerősödve?) hagyják el az egyetemi kutatási szférát, sőt sokszor az országot is. Ebből a szempontból igaz amit írtok:
fiatalkutato: „a helyzettel elégedettek is lehetnénk, elvégre aki mindezen körülmények között érvényesül, abban rengeteg tehetség, motiváció, küzdőerő és kitartás egyesül, így kétségtelenül megállja majd a helyét majdani munkahelyén, egy vezető külföldi egyetem vagy kutatóintézet alkalmazásában.”


Azt hiszem jelenleg az egyetlen hatékony módszer az magyar tudomány visszásságainak felfedésére, ami valamelyest katalizálhatja az itthoni fiatal kutatók szemének felnyílását is az az ehhez hasonló cikkek ("Húsz év magány - Dominóteóriák a Magyar Tudományos Akadémiáról") és az ezekre reagáló fórumok, blog-bejegyzések megjelenése.
Emellett nagyon tanulságos volt pl. anno 2006. májusában a Szabó Csaba esete is, melyet Friderikusz műsorában követhettünk nyomon:
www.atv.hu/friderikusz/?q=taxonomy_menu/3/8
(Ld.: 2006.05.08-12., illetve a végeredmény: 2006.10.31.)
Olyan információk értek el akkor minket, amiket addig senki sem mert kimondani.

Ha mar a lira fele vette az iranyt a blog: Nekem inkabb az alabbi vers jut eszembe a magyar tudomanypolitikai helyzetrol.

Amit meg nem ertek, hogy miert eppen a Fabri urnak a blogjan megy ez a vita: nem vettetek meg eszre, hogy o az MTA teljes allasu fizetett vedelmezoje??

Udv


Ady Endre -- A Magyar ugaron

Elvadult tájon gázolok:
O"s, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezo"t ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajolok a szent humuszig:
E szu"zi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyu"ru"znek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult világok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.


Angolul se hagzik rosszul:

The Magyar Fallow

I walk on meadows run to weed,
on fields of burdock and of mallow.
I konw this rank and ancient ground -
this is the Magyar fallow.

I bow down to the sacred soil;
this virgin ground is gnawed, I fear.
Hey, skyward groping seedy weeds,
are there no flowers here?

While I look at the slumbering earth,
the twisting vines encircle me,
and scents of of long dead flowers steep
my senses amorously.

Silence. I am dragged down and roofed
and lulled in burdock and in mallow.
A mocking wind flies whisking by
above the mighty fallow.

fiatalkutató agyelszivott:
Az oktatók hallgatói véleményezése tudtommal nemhogy lehetőség, hanem kifejezetten törvény írja elő, a hallgatói önkormányzatok dolga, hogy megszervezzék.

Ami problémaként/megoldásként kirajzolódik, annak a nagyobbik része nem egyszerűen srukturális kérdés, hanem mentalitás, kultúra, minőségérzékenység függvénye. Nem azt mondom természetesen, hogy ne lehetnének olyan intézményes formák, amelyek inkább ezt támogatják, csak azt látom, hogy ez is kevés lenne. Ettől még meg kell lépni.

Az Ady-idézet azért etekintetben is elgondolkodtató lehetne: mintha nem mostani fejlemény volna, hogy a tehetségek, vagy csak valamit akarók (esetünkben: fiatal kutatók) érvényesülési esélyeit Magyarországon az érintettek lényegesen rosszabbnak látják, mint külföldön? Ha már irodalmi példák: visszamehetünk egészen Janus Pannoniusig vagy az Illyés megírta "Dániel az övéi közt"-ig.
Ez nem menti a helyzetet, csak perspektívába helyezi: nekem pl. abba, hogy (sajnos) tartósan működhet egy, az adottságainál alacsonyabb szinten tejesítő rendszerben is az ország (tudománya, szellemi élete, stb.), a következmények nem látványosan felrázóak, hanem fokozatosan lepusztítóak. Ebből viszont az is következik, hogy például a fiatal kutatói pályaképet érdemben és általánosan javító változásokat semmi sem fogja kikényszeríteni: az a mindenkori tudománypolitikai elit saját döntésén múlik.
Amit önismétlően hozzáteszek mindig, hogy ez viszont nincs konfliktus nélkül, és bármennyire is jól nézne ki, szerintem elsősorban nem a vezető akadémikusi csoportokkal, azzal a két-háromszáz emberrel. Az ő pozíciójukat nem veszélyeztetné egy ilyen váltás, egyszerűen tudományszociológai okokból sem. A versenyelvű, minőségkövetelményeket maagsabb szinten támasztó és a produkció színvonalát honoráló/szankcionáló mechanizmusok egy másik, sokkal szélesebb kört érintenének kellemetlenül.
Amerikai magyar: szerintem a vitázók éles szemmel már korábban észrevették, hogy jómagam "az Akadémia teljes állású fizetett védelmezője vagyok" - pl. abból, hogy a nevemet és státuszomat vállalva működtetem a blogot. Meglehet, vannak, akik szerint az akadémiai állás nem kizáró ok a tudományművelésről való beszédben, ők szoktak szóba állni velem, olvassák írásaimat stb. Megtisztelnek vele.

miert a Fabri ur blogjan?
1. itt indult..
2. csak nem torli le Fabri Ur, amit irtunk?
3. ha a vilag valamelyik tavolabbi sarkaban irjuk amit irunk, annak meg annyi eselye sincs, hogy meghallgatasra talaljon, mintha itt irjuk (persze, naiv vagyok, tudom); speciel, a kommunikacio ket iranyban is folyhat.

ha tudsz jobbat, akkor persze mondd:)

Fabri Ur On mit gondol, lehet hatasa annak amit a blogjaban irnak az emberek? Ont szemely szerint befolyasoljak az itt olvashato hozzaszolasok?

agyelszivott: engem nagyon is befolyásolt, két dologban konkrétan is:
- megtapasztaltam, hogy nem sikerült vitacikkeimben az eleve meglévő fenntartást a "hivatali" állásponttal szemben meghaladni, ez kommunikációs kudarc volt részemről
- ami ennél lényegesebb: kifejezetten meglepett, hogy mennyire erős az egyébként általam is ismert (megtapasztalt...) kutatói életpálya-problémák megéltségének negatív élménye a kutatói körben. Amikor az ember (én) általában koncepciók, adatsorok, emprikus kutatások leírt szövegei stb. formájában találkozik ezzel, absztraktabb a probléma, természetesen. Az bizonyos, hogy mindennek az életszerű megfogalmazása már a megfogalmazódással is hat, rövidesen (reményeim szerint) ennek konkrét kifutását látják majd.
Köszönöm tehát, valóban, a hozzászólásokat (gondolom, az is látszott, hogy egyet sem moderáltam ki...)

agyelszivott, skor pio: nagyon egyet lehet érteni azzal, amiket megfogalmaztok. Egyáltalán nem a pénz az elsődleges probléma itt, hanem az a mentalitás, amelyik kitermelt egy bürokratikus réteget olyanokból, akik mindig is kutatási potenciál híján voltak, de ügyesen menedzselték magukat bizonyos értelemben. Egyedül az ő érdekük ugyanis a jelen rendszer konzerválása, az országnak és a kutatni akaróknak nem. Ez patthelyzet, és amikor ezt felismered, felállsz az asztaltól.

FGy_SciCom: Nincs információáramlás az alacsony szintektől a felső irányába, mert a fent nem igazán kívácsiak a lentiek véleményére. Vagy nem úgy, hogy az őszintén megfogalmazható lehetne (tisztelet az igen ritka kivételnek). Nahát, ezért érheti őket meglepetésként, ha a weben összefutnak konkrét véleményekkel.
Ezzel kapcsolatban agyelszivott és mások: megpróbáltátok-e annak idején közölni ezeket a problémákat a főnökeitekkel/témavezetőtökkel idejekorán, vagy csak akkor, amikor már eldőlt, hogy léptek, vagy még akkor sem, mondván, hogy most már minek? Azért kérdem, mert kíváncsi lennék arra, hogy ha volt hajlandóság részetekről a kommunikációra, milyen reakciókat kaptatok...

FGy_SciCom: „Ha már irodalmi példák: visszamehetünk egészen Janus Pannoniusig… ... Ez nem menti a helyzetet, csak perspektívába helyezi…”

A perspektíváknál maradva, nekem erről Platón jut eszembe:
„Minél mélyebben tekintünk múltunk kútjába, annál inkább megismerhetjük a jövőt.”

Albedo: „Nincs információáramlás az alacsony szintektől a felső irányába, mert a fent nem igazán kíváncsiak a lentiek véleményére…
…megpróbáltátok-e annak idején közölni ezeket a problémákat a főnökeitekkel/témavezetőtökkel idejekorán, vagy csak akkor, amikor már eldőlt, hogy léptek, vagy még akkor sem, mondván, hogy most már minek? Azért kérdem, mert kíváncsi lennék arra, hogy ha volt hajlandóság részetekről a kommunikációra, milyen reakciókat kaptatok...”

Kedves Albedo, ha a reakciókra vagy kíváncsi, nekem van erre egy szomorú tapasztalatom (illetve több is, de most csak az egyiket írom le). Én – szerintem még bőven időben – megkerestem ezzel anno a témavezetőmet, ui. matematikailag igazolható módon lehetetlen volt megcsinálni azt a projektet, amibe hónapokkal korábban belenyomott (egyébként merő jóindulatból tette, hogy segítsen rajtam egy gyorsan tető alá hozható cikkel, és ebben azóta is biztos vagyok, de tényleg!). Viszont egy idő után már nem bírtam tovább, hogy minden visszajelzésem lepattan róla és azzal üti el, hogy próbálkozzak tovább, ismételjem meg stb. Ezért kezdeményeztem egy beszélgetést az irodájában:
„Úgy érzem az utóbbi időben kialakult közöttünk egyfajta kommunikációs „gap”, aminek az a sajátja, hogy felülről lefelé van információáramlás, alulról felfelé viszont alig valami.”
A válasz (szó szerint idézem):
„Ha ön ezt így érzi, akkor váljunk meg egymástól… Egy hónapot kap arra, hogy új állást találjon.”
Mondjuk mindenre számítottam, csak erre nem. Naiv voltam és ekkoriban még tőle reméltem a megváltást. A válaszában persze részéről benne volt egy bizonyos kegy is, amitől ő gondolom meglehetősen „fair”-nek érezte magát, azaz hogy nem kezd fegyelmi eljárást ellenem, és nem rúg ki nyilvánosan, csak menjek el szépen, csendben magamtól. Mondjuk egyébként nekem sem tűnt okos dolognak nagyon bevágni magam mögött az ajtót, mert elég magas polcon ült már akkoriban is…

Mármint ő volt akkoriban „az egyetem fura ura”, csak hogy az irodalmi példáknál maradjunk.

FGY_SciSom: "oktatók hallgatói véleményezése": azt nem tudom, hogy a hallgatok velemenyenek van-e barmilyen hatasa. ha erre nincs torveny, vagy belso szabaly, akkor mit er a siram? "pusztaba kialtott szo"!
A mi egyetemunkon nekem kemeny dollarokba kerul, ha a hallgatok rossz velemennyel vannak rolam.
Raadasul, amirol beszeltem, az nem a tanorai oktatas volt, hanem a graduate diak es a temavezeto kapcsolata, ami, amint a leirtak remelhetoleg mutatjak egyaltalan nem egy privat dolog -- kozugy! Ez egy nagyon nagy szemleletbeli kulonbseg.

Mentalitas, minosegerzekenyseg: Ha a rendszer minden eleme ezt sugallja nehez kikerulni. A fiatalok meg artatlanul indulnak, hisznek a minosegben, abban, hogy a nivos munka elnyeri jutalmat. Ezert igen jo az esely, hogy egy eros, visszacsatolt minosegbiztositott rendszer jol mukodhetne.

A valtozasok kinek a pozicioit veszelyeztetnek, konfliktusok: Valoban, az akademikusokra konnyu ramutatni, hogy ok lennenek azok, mint a mult oroksegenek elo megtestesitoire. Fabri Ur szerint nekik nincs vesztenivalojuk. Ez csak meg jobb igy (valoban, rengeteg akademikus elsorangu kutato es ember). Rendben, a konfliktus az Albedo altal "burokrata" reteggel lenne. Most akkor nincs mit tenni?

Ha az akademikusoknak nincs vesztenivalojuk, akkor miert ne allnanak az elere a minosegiranyu valtozasoknak? Nem csak szoban, tettekkel is! Ebben az orszagban ahol dolgozok a vezetoi kepesseg egyet jelent a kezdemenyezo-keszseggel, a jobbitani akarassal -- es Magyarorszagrol jove (ez, butasagkent hangzik, de igy van) ez melyen meglepett. De lehet igy is. Ugye az akademikusokra ugy szeretnenk gondolni, mint a tudomanyos kozosseg vezetoire? Ezt most rosszul gondolom? (Szerintem nem, de megis nem tortenik semmi.)

Albedo felvetette, hogy a szeles burokratikus reteg miatt lehetetlen lepni. Pontosan ezert kell a vezetoknek (orszag, akademia) lepni. Ok nincsenek fuggosegi helyzetben a burokrata kutatokkal szemben. Ezzel kapcsolatban meg egy megjegyzes: Azert nagyon nem szeretem a palyazati rendszert, mert az csak az igazan jo taptalaja a latszat/potya-tudos reteg ujratermelesenek. Sok ilyet is ismerek. Eloskodnek a rendszeren es megnyomoritanak mindenkit. Albedo is orta, hogy ez a kozkatona szempontjabol patthelyzet. Valoban, en is irtam. A valtozasokat az also reteg melegen fogja tamogatni, de nem tudja kezdemenyezni oket. Nincs ra eszkoze, modja, lehetosege. (Mar errol korabban hosszan irtam, ugyhogy nem ismetlem meg.)

Problemak es azok kozlese a fonokkel:
En szetvalasztanam az egyeni problemakat attol, hogy a rendszernek mik a problemai. Minden rendszerben lesznek szerencsetlenul jart PhD hallgatok. A kulonbseg az, hogy az egyikben sok, a masikban keves.

Hogy en mielott eljottem balheztam-e: Nem, nem balheztam. A bajom ugyanis csak reszben a kozvetlen kornyezetemmel volt. Az a kozeg kibirhato volt (bar messze nem volt tokeletes). A rendszer egeszet birta nehezen a gyomrom -- palyazatok, kapcsolatok, nuku minoseg,.. Ezt elsokezbol tapasztaltam meg, amikor reszt vettem pl. palyazati biralatokban. Tudnek meselni. Egyszeruen tul sokat kellett nem erdemi dolgokkal foglalkozni. Nem volt kihez forduljak ezzel kapcsolatba. Ennyi.

Teljesen korrekt ez a blog, DE.
Büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk, de valami csoda folytán mindig külföldön sikerült befutott tudósnak lenni honi fiainknak. Ráadásul ez a tudomány minden ágában, az idők kezdete óta így van.
A szomorú, hogy a jelenlegi 35-50 éves magyar tudósok pontosan azt folytatják, amit eleik tettek, miközben dagonyáznak a hazai trutymóban.
Fábri Úr!
Miért nem tesz valamit?
Miért nem próbálja megváltoztatni ezen kis irszág tudományos sorsát?
Így jó Önnek?
Ha így jó önnek, akkor azért kap fizetést, hogy ártson a Magyarságnak, a hazájának? Ez nem hazaárulás?
Miért nincs egyetlen MAGYAR az akadémia tömött soraiban, aki élve hatalmával összeköttetésével megálljt parancsol a nemzetpusztító gyakorlatnak?
Minden akadémikus azt akarja, hogy fiai, unokái, dédunokái abban a lehetetlen rendszerben szenvedjen amit Ő hagyott rájuk, vagy tényleg az a helyes, ha jelenlegi akadémikusok sírjaihoz először repülőre kell ülni a leszármazottaknak, ha évente, sokévente virágot akarnak oda tenni?
Mikor tesz Ön már valamit? És most nem arra gondolok miért nem állt Szabó doktor mellé, de akár ezt is kérdezhetném. Miért, miért, miért?
Hogy bír Ön egy olyan rendszerben dolgozni, amivel nem ért egyet, a válasz egyszerű, egyet ért vele, és ezt mutatja, Ön semmit sem tesz az állnok rendszer megszüntetéséért.
Mikor lesz végre legalább 1 korrekt akadémikus, aki feláll, és kérdéseket tesz fel a "kollégáknak"?
Vagy mindenki úgy van vele, ha már Ő megszenvedett szenvedjenek az utódjaik is, a fiaik, lányaik, unokáik?
Még egy utolsó kérdés, milyen emberek azok, akik jó szorosan tömörülve, összetartva, az utódjaiknak nem jót akarnak, a lehető legjobbat?
Szomorú a válasz, ezek a magyar tudósok-akadémikusok, mert Fábri doktor szerint a magyar tudományos élet egy és ugyanaz az akadémiával.

világlátott: nem akarok folyton a blogger fogadatlan ügyvédje lenni, de ajánlom figyelmébe, hogy Ön éppen az ő kezdeményezésére létrejött vitafórumon írja, amit ír. Ha más nem, ennek alapján illene elhinnünk, hogy Fábri György nem a jelenlegi állapot fenntartásán, de legalábbis semmiképpen sem a fennálló helyzet negatívumainak leplezésén dolgozik.

Konstruktívabb lenne a blogger minősítgetése és/vagy felelősségre vonása helyett a kérdésekre és lehetséges válaszokra fókuszálni. Ha ugyanis Öntől megkérdezné valaki, mit tett a változásért, eddig annyit tudna a kommentje alapján felmutatni, hogy igyekszik mindent megtenni azért, hogy az egyik illetékest diszkreditálva megszüntesse az értelmes vita lehetőségét.

Mondjuk, hogy tetszik ez a két gondolat, még ha – a beszéd olcsó –, hogy üzenjek valakinek:

Fábri György: „megtapasztaltam, hogy nem sikerült vitacikkeimben az eleve meglévő fenntartást a „hivatali” állásponttal szemben meghaladni, ez kommunikációs kudarc volt részemről”

Nem cáfolom. És most mi a következő lépés? A jótékony csönd vagy a harsány kiáltás?


Fábri György: „ami ennél lényegesebb: kifejezetten meglepett, hogy mennyire erős az egyébként általam is ismert (megtapasztalt...) kutatói életpálya-problémák megéltségének negatív élménye a kutatói körben. Amikor az ember (én) általában koncepciók, adatsorok, emprikus kutatások leírt szövegei stb. formájában találkozik ezzel, absztraktabb a probléma, természetesen. Az bizonyos, hogy mindennek az életszerű megfogalmazása már a megfogalmazódással is hat, rövidesen (reményeim szerint) ennek konkrét kifutását látják majd.”
Már, hogy születik valamiféle terv, amely rombol, majd felépít?

El lehet-e választani az alapkutatást az alkalmazottól, hogy ne semmisüljön meg külön-külön mindegyik?

Visszaveszik-e a minisztériumok az alkalmazott intézeteket? A jelenért dolgoznak majd? Nem fel a fára és le a fáról rendszerű irányításban lesz majd részük?
Méri-e majd ezeket valaki az általuk létrehozott pillanatnyi haszonban?
Elnyeli-e őket az idelátogató vállalkozói réteg, hogy lazán felszámolja?

Elkülönül-e az alapkutatás és bezárja magát a jövőkapszulába?
Ontja-e az impaktfaktort, persze minek, kinek és meddig? Mit gondol majd erről exkluzív interjúban Fásy Ádám és Kiszel Tünde?
Ki ad erre pénzt? Vagy egyszer csak egy esős hétvégén bezárjuk ezeket az intézeteket is, mint az Ironlady tette a nyolcvanas évek Egyesült Királyságában?

Útilaput kötnek-e a társadalomtudósok talpa alá, hogy ez meg sem nem alapkutatás, sem nem alkalmazott. Már a műveltségnek sem a részei. Talán a politikai pártok és közintézmények szaktanácsolására vállalkozhat némelyik fürgébb észjárású emberük.

Vizi szerint nem etikus a tiszteletdíjról beszélni. Új kutatói generációról sem?
És miként van az, hogy a nagy öregek közül sokan nem gyűjtöttek impakt faktort egy szálat sem, s most kitölteni sem merik a Doktori Tanács listáján az adatlapjukat. És ha őket sajnáljuk, ha elveszítenék a kiváltságaikat, akkor miért nem érzünk részvétet azok iránt, akik mellettük ilyet nem is kaptak? Ők már hozzászoktak?
És miként nem lesz ma valaki Magyarországon 800 impaktfaktorral és 5000 citációval akadémikus, amikor van, aki 40 alattival és alig több mint 200 hivatkozással igen. Mit tud ez utóbbi, ahhoz hogy pajzsra emeltük? (www.doktori.hu/index.php?menuid=113)

A valtozasokrol, konnyedebb modorban, de azert komolyan:
www.gapingvoid.com/greatideas11112.jpg
:)

"Vizi szerint nem etikus a tiszteletdíjról beszélni." -- ennek hol lehet utanaolvasni?

"Vizi szerint nem etikus a tiszteletdíjról beszélni." -- ennek hol lehet utanaolvasni?

www.mtv.hu/videotar/?id=19690 MTV1 Kultúrház 2008 március 13.

forum.index.hu/Article/showArticle?t=9143204?cmd=Article_showArticle&t=9143204 #2911 „Ha tudományterületek szerint nézem, pl. egy 11 éves periódusban a 10 legtöbbször idézett kutató átlagos hivatkozásszámát, Forrás akkor az jön ki, hogy 1 hivatkozás matematikából egyenrangú a következőkkel: agrártud: 1,7 műszaki tud: 2,6 farmakol-toxikol: 3,5 környezet-ökológia: 4 földtud: 5 immunológia: 12 kémia: 13 fizika: 15 mol.biol-genetika:15 biológia-biokémia: 17 klinikai orvostud: 25” Eszerint például a molekuláris biológia átlagos idézettsége 8,82-szer jobb mint az agrártudományé. Ezt az, ami a relatív impakt faktor vagy relatív idézettség felé vezet.

Fiatalkutato (aki szerintem egyebkent nem mas, mint Fabri sajat maga, csak eppen egy masik email cimrol) Fabrirol: " igyekszik mindent megtenni azért, hogy az egyik illetékest diszkreditálva megszüntesse az értelmes vita lehetőségét"

Kerdeseim:

1. Mitol lenne Fabri Gyorgy illetekes ebben az ugyben? Tudos-e? Nemigen. Akademikus-e? Nem. Azert mert valaki az akademia fizetett propagandistaja, ez meg nem teszi az illetot illetekesse.

2. Miert gondolja barki, hogy Fabri urat diszkreditalni kellene. Eddigi megnyilvanulasai mar eddig is teljesen diszkreditaltak. Nem kell tovabb menni, mint ennek a blognak a fejlecere es az elso par sort megnezni.

Amerikai magyar:

"1. Mitol lenne Fabri Gyorgy illetekes ebben az ugyben?"

Világlátott szerint tehetne valamit az itt tárgyalt ügyek érdekében - ezt vélem illetékességnek. Ha világlátott téved, és nem tehet, akkor viszont nincs miért szidni őt.

"2. Miert gondolja barki, hogy Fabri urat diszkreditalni kellene. Eddigi megnyilvanulasai mar eddig is teljesen diszkreditaltak."

Ebben az esetben az Ön hasonló jellegű hozzászólásai szerencsére teljességgel feleslegesek.


Hogy Fábri lennék álnéven? Ha csak átfutja is a bloghoz fűzött kommenteket, markáns véleménykülönbségeket találhat a blogger és fiatalkutato álláspontja között. Nem tudom, Fábri úrnak miért állna érdekében órákhosszat álneveken írogatva bírálni saját magát. De azon még elgondolkodom, hogy én magam egy másik e-mail címen "Fabri sajat maga" legyek.

Addig is maradok tisztelettel
fiatalkutato

Nirvánia:
- sem csend, sem kiáltás, más kommunikációs megoldások.
- történések: akadémiai tisztújítás, kormányzati tudománypolitikai intézkedési csomag, akadémiai törvény módosítása - ritka együttállása a cselekvési lehetőségeknek és kényszereknek, ilyenkor minden kellően hangsúlyos szónak lehet szerepe, hatása.
- alapkutatás: ezügyben továbbra is tartom azt a megfogalmazást, ami az erről szóló viták nyomán megfogalmaztunk.
- társadalomtudományok, bezárások: Thatcher emlékezetes konfliktusának néhány egyetemi tanszékkel erőteljes politikai vonulata is volt, remélem, nálunk nem következik be ilyesmi.
- impaktok: magam meglehetősen szkeptikusan nézem a különféle idézettségek és publikációk objektívnek ható abszolutizását. természetesen szakterületeken belül, kellő alapossággal vizsgálva nagyon is informatív lehet, a nemteljesítményt hamar felfedi.
fiatalkutato: "Fabri sajat maga" remek státusz, csak ajánlani tudom! :-)

FGY_SciCom: Nem vilagos, hogy az alapkutatassal kapcsolatos milyen megfogalmazasrol van szo.
Erdekelne.
Tortenesek: Megneztem az MTV1 Kultúrház 2008 március 13-i adasat.Voltak aranyos momentumok. Csukas Istvan megtisztelo velemenye az Akademiarol sokat elarult arrol, hogy hogyan es miert van nagy tekintelye ennek az intezmenynek: Mert ugye mindig is igy volt, es biztosan nagyon okosak, mert azok kellenek legyenek. Es nem is kell tudnunk, hogy mit csinalnak. Ez aranyos volt.
Mindazonaltal a musorban Vizi E. Szilveszter nem valaszolt erdemben arra a felvetesre, ami a lenyeg volt. Nevezetesen, hogy akar a sajat potlekukat is fel kellene ajanlania az akademikusoknak, ahhoz, hogy a helyzetet ideiglenesen normalizaljak. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy ez igy, de talan mas megoldast kellene keresni mert.., kioktatolag kozolte, hogy az akademikusok megdolgoztak azert a penzert. (Persze lehet, hogy kivagtak az erdemi valaszat, de akkor miert nem tiltakozik minimum az MTA website-on, vagy a sajtoban masutt.) Mi is a baj ezzel a valasszal? Csak annyi, hogy vilagosan mutatja a fontossagi sorrendet. En, az Akademia elnoke vedem a bajtarsaimat, nekem az a legfontosabb. Nyilvan azert teszem, mert nekik meg a penzuk a legfontosabb. Szep kis uzenet. Persze a riporter sem kerdezett vissza. Fontosabb volt neki azon csamcsogni, hogy a tisztujitas hogyan zajlik. Errol megtudtuk, hogy nagyon bonyolult (de nem is az, nem?). Ebbol en azt erzem megint, hogy hat mi vagyunk az okosok, tudosokhoz meltoan, nagyon bonyolult a folyamat, az egyszeru ember meg se probalja erteni. Ugyse tudja. Mivel mi okosak vagyunk, az jol van igy, hogy a folyamat bonyolult. Egyebkent megtudtuk azt is, hogy a rovid koncepcioterv alapjan sikerult a 3 jeloltet kivalasztani. Fabri Ur: Ezek nyilvanosak lesznek? Ha nem, miert nem? (Nehezen fogom megerteni.) Mellesleg, a Nyugati Magyar Tudomanyos Tanacsnak van egy erdekes allasfoglalasa, ami az MTA oldalra is be van kotve:
www.mta.hu/index.php?id=1237&backPid=1237&tt_news=7567&cHash=4133184d8a
Ebbol megvalosult valami is? Van-e leiras arrol, hogy mi "a kérdéses pozíciók, funkciók, feladatkörök lényege"? Hol lehet ezt megnezni es a csatolt dokumentumokat?

Impaktok: Valamit mer, de nelkule is jol el lehet lenni, ha csak egy adott intezeten belul akarunk differencialni az emberek teljesitmenye kozott (lasd amit korabban irtam errol).

Valasz az egyik kerdesemre; az elnok es fotitkarjeloltek koncepcioi fellelhetoek itt:
www.mta.hu/index.php?id=634&no_cache=1&backPid=417&tt_news=8201&cHash=315f3e59b1

Nos, mit szolnak a tisztelt Urak?

„- sem csend, sem kiáltás, más kommunikációs megoldások” Azért lássuk be, hogy ez kevés a SciCom saját blogjában és az őszinte kategóriában. „- történések: akadémiai tisztújítás, kormányzati tudománypolitikai intézkedési csomag, akadémiai törvény módosítása - ritka együttállása a cselekvési lehetőségeknek és kényszereknek, ilyenkor minden kellően hangsúlyos szónak lehet szerepe, hatása.” Ez úgyszintén nagyon homályos. [Folyamatosan az az érzésem az írásait olvasva, hogy Fábri György hivataloskodva felül akar fogalmazni a gondolatain. Túlbonyolítja és lógva hagyja azokat. Nem kellene. Ha egyáltalán tanácsolnám – de nem teszem –, akkor azt javallanám neki, hogy csak lazábban, hiszen idehaza van.] Szóval a kiszűrhető üzenet súlya – minden személyeskedés nélkül – közel zéró. „- alapkutatás: ezügyben továbbra is tartom azt a megfogalmazást, ami az erről szóló viták nyomán megfogalmaztunk.” Mi ez a többes szám? Akkor valaki körvonalazza a SciComnak, hogy mit írjon, s ezzel sokszor nem ért egyet? És mi pontosan a SciCom véleménye alap és alkalmazott kutatás ügyében? Ez érdekelne. „- társadalomtudományok, bezárások: Thatcher emlékezetes konfliktusának néhány egyetemi tanszékkel erőteljes politikai vonulata is volt, remélem, nálunk nem következik be ilyesmi.” Már gazdasági okokra gondol? Ugyanis – bármilyen hihetetlennek tűnik – a gazdagnak hitt Egyesült Királyságra gondolva az volt az oka. (Hatalmas gazdasági feszültség keletkezett abban az időben észak és dél között.) „- impaktok: magam meglehetősen szkeptikusan nézem a különféle idézettségek és publikációk objektívnek ható abszolutizását. természetesen szakterületeken belül, kellő alapossággal vizsgálva nagyon is informatív lehet, a nemteljesítményt hamar felfedi.” Ez súlyos baj. Már hogy csupán szkeptikusan nézi. (Ilyenkor azt gondolom, hogy az Elnökség is ezt teszi.) Nem számolja, megérti és konzekvenciáit működteti? Már eddig sem értettem, hogy miért gondolja azt a SciCom, hogy Fábri Györgyre és tudományterületére nem alkalmazható az értékmérés (jó/rossz) szabálya, amely alapján egész intézeteket ítélnek meg, s amelynek logikáját – beleértve az alacsony impaktteljesítményt is – éppen neki kellene kommunikálni. Maradjon akkor a kapcsolati tőke és a széljárás szorgalmas tanulmányozása, mert Ninát csak ilyesmi hatja meg? Amerikai magyar: Nekem is van olyan érzésem, hogy Aranka gyakorlott vagy friss műtermék. Leginkább a tűzrőlpattant szervilitása keveri gyanúba, amit persze logikusan és időről időre kompenzálni kell. Végül is azonban teljesen mindegy, hogy azonos vagy eltérő személyről van szó. Lényegesebb, hogy ebben a blogban a leginkább szófukar éppen az „érdemi vitára” törekvő blog tulajdonosa (ha leválaszt magáról mondanivalót az ő vesztessége), aki zölden ezt-azt sejtet, de inkább csak hallgatja a zsibongásunkat. Valami mégis azt súgja, hogy ez így kevés lesz tőle ebben a „new médiában” [sic!], hogy az általam itt tanultakat se felejtsem.

Nirvania: (Az alabbi szovegben tegezest hasznalok az egyszeruseg kedveert. Remelem nem baj.)

Lehet, hogy en is hamarosan Fabri Gyorgy alias-a leszek? Sok mindennel egyetertek a fenti hozzaszolasbol (vilagosabb, kozvetlenebb kommunikacio), viszont az indulatot, ami a hozzaszolasodban erzodik, nem errzem helyenvalonak. Ha ugyanezeket megkerded indulatok nelkul, az sokkal hatasosabb. Szerintem. Hatekonyabbnak mindenesetre hatekonyabb. Mar ha az a cel, hogy megtudjunk valamit a megkerdezettol. Es akkor senki ideje nem megy azzal, hogy azt olvasgatja, hogy az egyik hozzaszolo indulataira a masik hogyan reagal. Faradt vagyok ettol es nagyon unom is. Es mindegy, hogy az indulatok ki reszerol indulnak. Ki kezdte? Ez olyan ovodas dolog. Elnezest kerek a hangnemert, nem akartam kioktato lenni. Csak nehezen viselem ezt. Igy nem lehet egyrol a kettore jutni.

Azt hiszem egyebkent, hogy lassan elbucsuzok, mert ez a blog itt betolteni latszik a szerepet, mar ami az en mondanivalomat tekinti. Gondolom pusztaba kialtott szo lesz es vegulis van jobb dolgom is. Udv Mindenkinek!

agyelszivott: A jelzett webelyeken csak a kiindulópontokat szolgálják majd ahhoz, hogy bővebbb anyagok, interjúk stb. jelenjenek meg.

Nirvánia:
alapkutatasok: az előbbi webcím nem jelent meg, most megpróbálom így:
www.mta.hu/index.php?id=2749
Arra a többes szám, amire való, hogy a jelzett helyen olvasható felfogást osztom, végső megfogalmazásában kollégáim is közreműködtek.
Thatcher: a sokat emlegetett odavetett mondata (aminek több verziója is él), miszerint "nem fogok azért finanszírozni egy klasszika-filológust hogy munkájának összesen annyi eredménye legyen, hogy kiképez újabb klasszika-filológust" nem csupán egy merkantil szemlélet kifejezése volt, hanem az akkoriban jórészt (kemény) baloldali egyetemi körökkel szembeni keménykedés is.
impakt: újra hangsúlyozom, vannak szakerületek, ahol hasznáható, használandó, módszertani problémáinak persze kötetnyi irodalma (kis ízelítő ebből blog másik bejegyzése), de ezzel nem szabad takarózni, ilyesmit soha nem is tettünk. Ha jó szűrőkkel kiszedik a döntéshozók belőlük a hasznos információkat, akkor értékmérők is. Bölcsészet területén nincsenek megközelítően sem olyan standardok, mint a természettudományban, ez baj is.

agyelszivott II: a személyeskedő trollkodás (sajna) velejárója a netes kommunikációnak, ettől még abszurdnak és fárasztónak gondolom magam is Köszönöm az eddigi felvetéseit - majd küldök jelet a pusztából!

„Thatcher: a sokat emlegetett odavetett mondata (aminek több verziója is él), miszerint "nem fogok azért finanszírozni egy klasszika-filológust hogy munkájának összesen annyi eredménye legyen, hogy kiképez újabb klasszika-filológust" nem csupán egy merkantil szemlélet kifejezése volt, hanem az akkoriban jórészt (kemény) baloldali egyetemi körökkel szembeni keménykedés is.” Én abban az időben éppen ott éltem. Élettani intézeteket is bezártak, függetlenül attól, hogy a Science-ben és Nature jelentek meg az eredményeik. Nem mellesleg sohasem hittem abban a tudományban, amely nem tudta megmutatni mely irányban (égtájjal is beértem) van a céltáblája. Az idézett mondattal viszont egyetértek és nem világos annak politikai irányultsága. A tudomány meghaladásról szól. „impakt: újra hangsúlyozom, vannak szakerületek, ahol hasznáható, használandó, módszertani problémáinak persze kötetnyi irodalma (kis ízelítő ebből blog másik bejegyzése), de ezzel nem szabad takarózni, ilyesmit soha nem is tettünk.” Ne haragudjon, de a beszélgetésünkben nagyon zavar a többes szám. Mindig az az érzésem, hogy nem azzal beszélek, aki aktuálisan válaszol. Miért gondolja, hogy a természettudományokban az impakt faktor jól alkalmazható. Erről aligha lehet saját tapasztalata. Mire építi akkor? Szóval ki ír majd könyvet? Azoknak nincsen ilyen mutatója, de mégis fontosabbak mint másfél oldal 25 impaktfaktorért, amire majd 15 hivatkozás érkezik. „Ha jó szűrőkkel kiszedik a döntéshozók belőlük a hasznos információkat, akkor értékmérők is. Bölcsészet területén nincsenek megközelítően sem olyan standardok, mint a természettudományban, ez baj is.” Milyen döntéshozókra gondol? Miért nincs a bölcsészet területén ilyen? agyelszivott: Nem gondollak a SciCom nickjének (bár e blogot túlértékeled), viszont talán engem a szövegemhez diszharmonikus lélegzetvétellel olvasol. Próbálj meg fele sebességgel és nem kevés mosollyal, s akkor a hangsúlyok is elcsúsznak az indulat vakfoltjáról.

Bocsánat, nem voltam túl aktív hétvégén, és közben lavinaszerűen gördülnek a témák, kénytelen vagyok néhány ponton jócskán visszanyúlni a közvetlenül nekem szegezett kérdésekre, ill. nekem adott válaszokra. (Időrendben haladok, ha kihagyok valamit, remélhetőleg azért van, mert egyetértek, és nem azért, mert elkerülte a figyelmemet.)

Skor pio: "természetesen nem azt akarom mondani, hogy aki itt marad az tehetségesebb :-), hanem azt, hogy tehetségek többsége még ma is itthon marad, csak éppen nem tud kinőni :-("

Valóban ez a fő probléma, viszont...

"A tehetségek kiemelése egyébként egészen jól működik az egyetemi évekig"

... ezzel abszolút nem értek egyet. A tehetségek tönkretétele legkésőbb általános iskola alsó tagozatban kezdődik, ahol az alapvető ismeretek helyett a "közismereti tantárgyak" elsajátítására helyezik a hangsúlyt. A mi végzett egyetemistáink - hacsak nem iskolán kívül sajátítják el - híján vannak a legelemibb ismereteknek, s amelyet az erre legfogékonyabb korban való hanyagolás (és mással való felesleges leterhelés) miatt később csak nagyon nehezen tudnak elsajátítani. Mivel a magyar oktatási rendszer kreativitás és kezdeményezőkészség helyett reprodukciót követel meg, nem csoda, ha a rendszer hibáit is folyton reprodukálják generációról generációra.

A versenyek persze kiválóan alkalmasak arra, hogy a tehetségeket ösztönözzék és kiemeljék. Arra azonban alkalmatlanok, hogy a tehetségeket _kitermelék._ Számtalan potenciális zseni veszik el azért, mert nem megfelelő módon van felkészítve a kihívásokra - akár csak azért, mert mondjuk pszichésen képtelen felkészülni egy szigorlatra. (Ami az egyik legképtelenebb intézmény; nyilvánvaló, hogy a frissen szigorlatozókat leszámítva az egész szakmában senkinek - beleértve a vizsgáztató tanárokat - se lenne esélye átmenni az adott szigorlaton komoly rákészülés nélkül. Akkor meg mit mér? Rövidtávú memóriateszt?)

A PhD-hallgatói keretről tényleg nem hallottam, de a válasz alapján nem is csodálkozom már annyira.

A hallgatói feedback-ről: Mint FGy_SciCom is írja, ez törvényileg előírt kötelezettség. Azonban az is tény, hogy senki nem tudja, mi sorsa lesz a kitöltött kérdőíveknek, és ebben agyelszivott mutat rá a fő problémára: "nem tudom, hogy a hallgatok velemenyenek van-e barmilyen hatasa", és mivel nem tudja (és én sem tudom, de szóljon valaki, ha tudja), nagyon az a gyanúm, hogy ez azt jelenti, hogy _nincs_ hatása. Mindenesetre nem látjuk azt, hogy tömegesen elbocsátanák a teljesen alkalmatlan tanárokat (ne szépítsünk! Rengeteg van! Ha ezt tagadjuk, a jó tanárok erényeit csorbítjuk csak vele!), sem pedig azt, hogy kezüket-lábukat törnék a jobb hallgatói véleményekért. Amíg Felkent Professzor Urainkat valaki - már elnézést - fenékbe nem billenti, amiért lenézik a saját munkáltatóikat (az un. "hallgatókat"), addig nem is várhatjuk, hogy másképp állnak ehhez. Én még csak azt sem mondanám, amit Albedo ír, hogy jól menedzselik magukat, ugyanis senki nem kényszeríti őket semmire, így aztán nincs is okuk még lavírozgatásra sem. Persze ha a menedzselés alatt Albedo alkalmazkodást (meghunyászkodást) ért, akkor egyetértek.

Arról nem is beszélve, amit szintén agyelszivott ír: a supervisor-graduate diák viszony. El tudná bárki képzelni, hogy Magyarországon meghirdetnek egy postgrad kurzust olyan címmel, hogy "Managing your supervisor"? Egy emberként horkanna fel a teljes kar, hogy mi az, hogy egy tanárral normális viszony kialakítására kell törekedni, és nem pedig alkalmazkodni hozzá? (Pl. nemhogy jogod, de kötelességed megmondani neki, hogy mit hogyan csináljon másképp, mert neki pedig a munkaköri kötelességébe tartozik, hogy a lehető legjobb disszertáció megírásához segítsen.)

Skor pio egy másik igen lényeges felvetésére, miszerint az emberek naivak és nem hiszik el, hogy "csúnya dolgok" vannak: ezt én úgy fordítom le, hogy a tanáraik teljességgel alkalmatlanok arra, hogy kutatói pályára felkészítsék őket. Ha valaki úgy kerül ki az egyetemről (Mon szinte kivétel nélkül mindenki, legalábbis ha középiskola után közvetlenül, "élettapasztalatok" nélkül vág neki), hogy nem tudja, mi vár rá kinn a szakmai életben, azt a szakot egyszerűen be kellene zárni, mert nem készíti fel a végzőseit a szakmában való elhelyezkedésre, ergo elherdálja az adófizetők pénzét. Egy angoltanár szakmai felkészítése nem angol nyelvű korrektúrázásból áll, amint egy matematikusé sem egyenletmegoldásból és tételbizonyításból.

Ezt a magam részéről éppúgy egyszerre morális és strukturális problémának látom, amint a feedback, a minőségellenőrzés, stb. kérdését is. Csak a kettő együttes változása hozhat sikereket. (A gond az, hogy fogalmam sincs, egy morális megújulást mivel lehetne elérni, és abban csak reménykedem, hogy egy esetleges strukturális változás ezt támogatná valamelyest.) Az is jogos, amit agyelszivott ír, hogy szét kell választani az egyéni problémákat az általános, strukturális problémáktól. A gond ezzel csak az, hogy ha az ember általában bírálja a rendszert, konkrét példák nélkül, joggal éri az a viszonttámadás, hogy megalapozatlan, amiről beszél. (Vö. például Fábri reakcióját a jelen vitát kirobbantó Darvas-cikkre, vagy korábban Kálmán C. kirohanására.) E helyütt egyetértek Kálmán C.-vel, hogy általános problémák kapcsán kiemelni konkrét eseteket olyasfajta személyeskedés, ami nagyon igazságtalan lenne. (Kb. mintha morálisan elítélnének a társai egy kannibált azért, mert ő is emberevő.) A másik oldal viszont nyilván mindaddig nem lesz hajlandó érdemben reagálni, amíg nincsenek konkrét példák, amik alátámasztják az általánosságban megfogalmazott kritikát. (Fábri úr figyelmét is bátorkodom itt felhívni arra, hogy a konkrét példa nem mindig azért marad el, mert nincs, és a bíráló csak hőbörög, hanem mert senki nem akarja a közvetlen munkatársát olyanért "felnyomni", amit amúgy általános problémának lát, de csak a szomszéd szobában ülő kolléga esetében tudna konkrétumokat felhozni.) Ebből a csapdából az egyetlen kiútnak azt tartom, ha egy igen átfogó, az akadémiai intézményrendszer egészét felölelő névtelen felmérést kezdeményeznénk az intézeti fiatal kutatók körében. Bár még így sem biztos, hogy kiderülnének a sumákságok, lévén elég kevés fiatal kutató mindenhol ahhoz, hogy még mindig félnének, hogy megüthetik a bokájukat. (Mit szépítsem a dolgot: távol vagyok kis hazánktól, néhány évtizeden belül nem szándékozom hazafelé venni az irányt, és elég világos külhoni jövőképem van, de még így sem "merném" vállalni, hogy nyíltan sztorizgatok. Egyrészt pár kocsmabeszélgetés vagy e-mail után tudnák az illetők, hogy ki pakolt ki, másrészt én sem akarok azért a levesükbe köpni, mert érvényesülni akarnak egy olyan rendszerben, ami default-ból támogatja a bratyizást és igyekszik elnyomni a másik vezető kutató által kinevelt tehetségeket [potenciális ellenszavazó az én kinevezéseimkor, pályázat-elbírálásaimkor, etc].)

agyelszivott: "Albedo felvetette, hogy a szeles burokratikus reteg miatt lehetetlen lepni. Pontosan ezert kell a vezetoknek (orszag, akademia) lepni. Ok nincsenek fuggosegi helyzetben a burokrata kutatokkal szemben."

Én attól tartok, ez a rendszer inkább úgy néz ki, mint a maffia, ahol nincs egy független, mindent irányító fej, hanem a csúcson állók is kölcsönösen függenek egymástól. Mintegy a bürokratikus réteg és az akadémia (nem mint intézmény, hanem mint a döntésekért felelős személyek) is függenek egymástól.

A pályázati rendszerre visszatérve írod, hogy ez "az igazan jó taptalaja a latszat/potya-tudos reteg ujratermelesenek." Teljesen jogos; de a pályázati pénzek alapfizetést kiegészítő elosztását milyen rendszer szerint lehetne teljesítmény-orientáltan elvégezni? Az egyenlősdi nyilván kontraproduktív, ha viszont valamilyen súlyozás van, akkor mérlegelni kell, és ezt nyilván hivatalból ugyanazok végeznék, akik most a pályázati pénzeket osztják.

A balhé-kérdésre: eljövetelemkor én sem balhéztam, sőt, azóta is szoktam e-maileket váltani az otthoni kollégák közül a volt közvetlen főnökeimmel is. Nem őket hibáztatom azért, hogy nem tudtak támogatni (lehet, hogy ebből a szempontból vagy szerencsés, vagy naiv vagyok, de szerintem az én főnökeimben a szándék megvolt, noha a kvalitásaik terén már vannak kétségeim). Akkor is és most is úgy fogtam fel, hogy személyesen valójában sokat köszönhetek nekik: azzal, hogy olyan helyzet állt elő, hogy nem maradhattam otthon (lejárt a határozott idejű szerződés, és senki nem nézett a cv-mbe, hogy kellek-e még), belekényszerítettek az itteni, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közti kutatásba. Más kérdés, hogy azért cseppet sem vagyok hálás, hogy ezt külföldön kell megélnem.

Nirvania: "ha őket [ti. a "nagy öregeket"] sajnáljuk, ha elveszítenék a kiváltságaikat, akkor miért nem érzünk részvétet azok iránt, akik mellettük ilyet nem is kaptak? Ők már hozzászoktak?"

Egy kicsit magamra is vettem ezt, mert időnként tűnhet úgy, mintha védeném az öregeket (noha azért lényegesen többször bírálom). Viszont itt megragadom az alkalmat, hogy hangsúlyozzam: én nem sajnálnám őket, csak egyszerűen megértem, hogy ragaszkodnak a kiváltságaikhoz, mert a legtöbb egészséges és épeszű ember ezt tenné. A rendszer által nem megbecsültek iránt pedig részvétnél talán még kicsit többet is érzek: szolidarizálok velük, mivel úgy érzem, hogy - ha fiatal korom okán csak kicsiben is, de - én is közéjük tartozom. Sőt, még azt is meg tudom érteni, hogy az idősebbek nehezebben is mozdulnak, mint én, akinek a gyereke még éppen jó korban van ahhoz, hogy idegen nyelven kezdje az iskolát.

Kár, hogy a Kultúrház-videót nem tudtam megnézni (mifelénk nem lehet fogni az mtv1-et, és a műsor webes kiadása az Adobe ismert technikáján keresztül közvetve a Microsoft-ot és az Apple-t támogatja, de ez egy másik blog témája).

A Thatcher-vonalhoz: nem azért, mert Fábri írta (már megint viszkethet neki az oldalbordája, ahonnan fiatalkutato kiemeltetett), hanem mert történetesen ismerek brit oktatási szakembereket, akik kifejezetten azt állítják (nekem erre sok rálátásom nincsen, a tekintélyük előtt pedig anonimen úgysem kell senkinek meghajolni), hogy ezeknek a bezárásoknak nem sok közük volt a gazdasághoz, ellenben ahhoz annál inkább, hogy - és ezt viszont oktatáspolitikai és -elméleti könyveket munkaköri kötelességből olvasva én is tapasztalom - a nyolcvanas évek brit oktatáselméleti fő vonala igen erőteljesn marxista hatás alatt állt. Thatcher üzenete ezen (egyébként tory-szimpatizáns) forrásaim szerint az volt, hogy az anarchista marxistáknak kuss van. (Thatcher még oktatási miniszter korában szembesült azzal a szélsőséges relativizmussal, ami a hetvenes-nyolcvanas évek angolszász oktatáselméleti irodalmát jellemezte, és féltve az oktatási rendszert az elrelativizálódott tanárképzés nevelésben kártékonynak tartott hatásától, azt a rá amúgy is jellemző megoldást választotta, hogy odacsap, hol sanyargatni lát.) Ehhez csak külön hozzájárult az, hogy a műszaki és tudományegyetemi felsőoktatás összevonásával az angol egyetemi képzés felhígult (ami később az egész világon végigsöpört), és kezdték azt tapasztalni, hogy az átlag angol egyetem messze van a vezető amerikaiaktól reputációban, és Oxbrigde pedig a központilag meghatározott bérek miatt egyszerűen nem tud versenyképes fizetési alternatívát nyújtani az amerikai magánegyetemekkel szemben. Magyarán még ürügy is volt arra, hogy "rendet rakjanak". Ez azzal együtt is hihetően hangzik, hogy igaza van Nirvaniának abban, hogy az Egyesült Királyságban (amit azért én továbbra is gazdagnak hiszek, igaz, nagy rálátásom nincsen, mivel mindössze egy évet kutattam és éltem ott) is zárnak be gazdasági megfontolások miatt tanszékeket. Mindenesetre az Észak és Dél közti évszázados különbséggel nem magyaráznám a merőben csak a nyolcvanas évekre jellemző konstellációt.

Nirvania: "Már eddig sem értettem, hogy miért gondolja azt a SciCom, hogy Fábri Györgyre és tudományterületére nem alkalmazható az értékmérés (jó/rossz) szabálya"

Sok szempontból igaza van, de nem árt mérlegelnünk valamit. Bölcsészdiszciplínákban az idézettség gyakran nem annak az eredménye, hogy valakinek nagy tudományos felfedezés kötődik a nevéhez. Mondjuk az irodalomkritika, de akár a szociálpszichológia sem olyan, mint a formális logika, hogy van bizonyítás, publikálható, nincs bizonyítás, nem publikálható.

A múlt században speciel a legtöbbet idézett társadalomtudományi munkák egyike Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete c. könyve, amit a szerző fiatalon írt, majd élete hátralevő részében mondatról mondatra visszavont. Vannak szakmák, ahol ha beröfögök egy nagy blöfföt, akkor sokszorosa lesz az idézettségem, mintha gondosan kidolgoznék egy jól alátámasztható tézist. Ja, és iparszerűen azt idézzük, akinek a munkáját idézni illik ahhoz, hogy publikálható legyen a tanulmány (ez nem magyar jelenség - lehet azt mondani, hogy ezek akkor nem tudományok, de ezért sajnos a magyar akadémiánál nagyobb autoritást kéne felelősségre vonni). Hogy szemléltessem: Smith álláspontja nyilvánvalóan tarthatatlan, de mindenki vele hadakozik (jól blöffölt), ha a Smith által érintett területen akarok publikálni, és kihagyom őt a hivatkozásaimból, a folyóirat bírálója visszaküldi a cikket, hogy nem lát benne hivatkozást Smith-re, mondván, legalább egy bekezdésben foglaljam össze, miért tartom őt irrelevánsnak! A mi vizeinken a polgárpukkasztó avantgárd showmaneknek a legjobb az idézettsége, ami még azt is ellensúlyozza, hogy amúgy ritkán publikálnak neves folyóiratokban. Most gondoljunk bele, ez ugyanaz, mintha minden csillagászati tárgyú tanulmányt azzal kéne kezdeni, hogy három mondatban összefoglalom, miért helytelen a ptolemaioszi világkép. Mit gondolunk, mit tenne ez Ptolemaiosz idézettségével?

Természetesen nem megoldás, ha figyelmen kívül hagyjuk a mutatókat. Én a magam részéről (nem amikor Fábri vagyok, hanem amikor saját magam) írtam is fentebb, hogy vérlázítónak tartom a szakmámon belüli helyzetet ezen a téren. (Ha az akadémikusok, de talán még így is áll: az összes akadémiai doktor komoly nemzetközi publikációi [csak a vezető 8-10 folyóirat és 4-5 könyvkiadó számítson] mellé raknánk a fiatalok hasonló irományait, az akadémiai doktorok elbuknának.) De a mutatók szerinti interdiszciplináris összehasonlítást nem tartom objektívnek, bár egyfajta súlyozási módszer kidolgozását, finomítását kívánatosnak tartom.

[off]

Ennyiben Fábrival ellentétben nem vagyok szkeptikus a teljesítmény mérését illetően, csak nem gondolom, hogy a módszer abszolút megbízható, és ezért más mutatókkal együttes alkalmazását vélem ésszerűnek (ez biztos bölcsész badarság, hogy azt gondoljuk, csak a számokban kifejezhető dolgok mérhetők számokban, és valaminek a számokban való kifejezése viszont interpretáció függvénye, ami nem kifejezhető számokban - most bánom csak, hogy végül mégsem lettem programozó matematikus, akkor most nem kéne még részben sem szimpatizálnom alteregómmal, Fábrival). Szóval mióta Amerikai magyar nevű felebarátunk rávilágított az eddig teljességgel ismeretlen jelenségre, hogy a neten az ember kettős identitással rendelkezhet, úgy érzem, egyfolytában hangsúlyoznom kell a Fábritól való véleménybeli elhatárolódásomat, ha már numerikus különbségünket bizonyítani csak a nevem felfedésével, netán anyakönyvi kivonatom postolásával, vagy a vércsoportomról, DNS-emről szóló hiteles dokumentum prezentálásával tudnám. Ám mielőtt az Önök összeesküvés-elméletét követően én meg az üldözési mánia betegségébe esnék, és szervilitásom tüneteit keresném ott, ahol parciális vélemény-hasonlóság vagy -egyezés van, ezennel tisztelettel bejelentem, hogy az engem (Fábrit?) ért vádakat lehetőségeimhez mérten megválaszolva a jövőben ignorálom, és eszem ágában sincs felhagyni csak azért a kommenteléssel, mert Amerikai magyar és Nirvania (akik éppúgy lehetnek egyazon személy, sőt, lehet, hogy ő(k?) személyesen Darvas Béla vagy Szabó Csaba, netán ők ketten is azonosak egymással, valamint Kálmán C. Györggyel is - bár utóbbival néhány éve találkoztam személyesen, de lehet, hogy hologramm volt, kezet nem fogtam vele) immáron nem csupán Fárbit, de engem is diszkreditálni akarnak. Neked köszönöm a szolidaritást, agyelszivott ("Lehet, hogy én is hamarosan Fabri Gyorgy alias-a leszek?"), bár csak remélni tudom, hogy ezzel nem diszkreditállak téged is nemes ellenfeleink szemében. Úgy látszik, csak mi, Fábri Györgyök akarunk ezen a blogon egymással vitatkozni. Ez viszont azt jelenti, hogy a fiatal kutatók szerint semmin nem kell változtatni, hiszen csak személyeskedni jönnek ide.

Srácok, sokat fórumoztam origón, indexen, de azt gondoltam, legalább egy ilyen blogra azért jönnek az emberek, mert véleményük van, nem azért, mert a felesleges gőzt akarják kiengedni.

Talán ha másképp is lehetne olvasni a sorait, tisztelt Nirvania, akkor agyelszivott is úgy olvasná. Lehetne például úgy megírni. (Egyébként sem tűnik úgy, hogy Ön nagyobb odafigyeléssel tisztelné meg a hozzászólásokat, a kevés, mást érő reflexiója általában a blogger hozzászólásait célozza, holott mint Ön is megjegyzi, a vitában vannak nála aktívabbak is.) Részemről az identitásproblémát nem vagyok hajlandó tovább firtatni, amíg Nirvania, Amerikai magyar és minden további kétkedő nem áll elő bizonyítékokkal arra nézve, hogy ő(k) nem azonos(ak) a Mezőszentgyörgyön élő nagybátyám kertszomszédjával. És ha Mari néninek még mindig baja van velem, amiért négy évesen megdobáltam a kutyáját, legyen szíves, legközelebb FGy_SciCom-nak címezze a véleményét, elvégre némely kommentelők kézfeltartással megszavazták, hogy én ő vagyok.

Ha pedig mégsem Mari néni lenne, kérem Önt, Nirvania, ezt olvassa "fele sebességgel és nem kevés mosollyal, s akkor a hangsúlyok is elcsúsznak az indulat vakfoltjáról".

[on]

impakt-faktor:
az erről szóló beszélgetést azért igyekszem összekötni a blog másik topikjával, mert ott található néhány hivatkozás a jelzett kérdésekre. nevezetesen arra például, hogy a Hirsch-index és az egyéb impakt-számítások hogyan egyensúlyozhatók ki stb. Vagy arra is, hogy a bölcsészet területén egyebek között azért nem alkalmaznak ilyen számításokat, merthogy nincsenek a szakmai folyóiratoknak olyan konszenzusos besorolásai, mint a természettudományban, vagy például azért, mert a lokális érdekű kutatások összemérhetősége legalábbis kérdéses stb. Ettől még a bölcsészeknél is gyakran megítélhető a teljesítmény a neves kiadóknál megjelent könyvek, tanulmányok, a nagyraértékelt egyetemeken folytatott oktatás (bár itt már több probléma van, hiszen időnként a meghívások szellemi-ideológiai okból is születnek), vagy a magas presztízsű konferenciákon való előadások (itt hasonlóak a gondok, mint az előbbi esetben.) És hát a kivételek igencsak fajsúlyosak tudnak lenni, például a magam szakterületén a mindenki által kimagaslóan a legkiválóbbak között számontartott magyar szakember egy rövid folyóiratcikket leszámítva egyetlen sort sem publikált, mégis, határon innen és túl, áhitatos csodálat veszi körül, nem véletlenül - persze, ez nem felmentés a publikációs teljesítmény alól, csak érdekesség. Ráadásul a bölcsészet nem egy ágában arról sincs konszenzus, mi minősül egyáltalán tudományos felfogásnak, a szakmai viták itt egyszerűen összemérhetetlen álláspontok között zajlanának, ha lennének, a szakmai táborok egymás lapjaiban nem publikálnak, nem hivatkoznak stb. Ismétlem, ettől még a teljesítmény a publikációs oldalról megítélhető, de nem az impaktos egzaktsággal.
hallgatói vélemények, professzori alkalmasságok:
Boldog emlékezetű ifjúkorunkban az egész hallgatói önkormányzati mozgalmat arra a problémakörre építettük fel, hogy az oktatói munka hallgatói véleményezésének eredménye legyen nyilvános és legyen része az oktatók előmenetelét és juttatásait szabályozó szempontrendszernek. Ezügyben tehát igen elkötelezett vagyok, azonban szerintem ezt a harcot a hallgatóknak kell megvívniuk.
balhés elmenetelek
Én még olyan rendszerről nem hallottam, ahol konfliktusok nélkül lehetett rákényszeríteni a rosszul szocializálódott résztvevőket a váltásra. A normálisnál túltengőbb tekintélyelv meghaladása, a kooperációs/kollegiális hozzáállás normává válása, a verseny teljesítmény-központúsága ráadásul jóval a tudományos életen túlterjedő társadalmi-kulturális ügyek, amelyekben előrehaladni biztosan nem megy jogszabályokkal vagy elrendelésekkel pusztán. Kurázsi, ütközés, kockázat - mondom magamnak is...
juttatások újra és újra:
Próbálom modellezni, miképpen kellene/lehetne a reálisan létező mostani rendszerből reálisan átmenni egy másikba az eddigi tudóstámogatások elvétele és újraosztása útján. Ha azt mondjuk, hogy a fiatal kutatók számára kellene átcsoportosítani az akadémikusi tiszteletdíjat, adódik néhány kérdés:
Miért csak azt? 1,7 Mrd Ft kiegészülhetne majd’ kétszer ennyivel, hiszen az akadémiai doktorok pótléka ugyanúgy tudóstámogatás, ugyanúgy egész életre szól, ugyanúgy az Akadémia belső értékelési rendszere alapján kapják a címet az érintettek.
Nagy veszteség, ha a fiatalok elmennek az országból. Az mekkora lesz, ha azok az aktív, tevékeny, elsőrangú nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, tehát nagyon is konkrét érvényesülési pályát maguk előtt látható akadémikusok döntenek így, akik számára a tiszteletdíj az itthoni működés lehetősége volt és most elvesztik?
Mi az a mechanizmus és ki működteti, amellyel a tiszteletdíjak a fiatal kutatókhoz kerülnek át? Valakiknek dönteniük kell - úgy gondoljuk, hogy reálisan elvárható azok bevonása, akiknek a havi járandóságából ezt a pénzt elvették? Vagy nélkülözhető az a színvonalú százas nagyságrendű szakember-kör a teljesítmény-értékelésből, akik a magyar akadémikusok?
Ezek valódi kérdések és nem kötözködések: én ezeket (is) gondoltam végig, amikor kerestem a megoldást - és nem találtam jó válaszokat rá, ezért gondolom, hogy a kiindulóponttal van a gond. Ha tudnak rá konkrét formákat, azt szívesen meghallgatom.

FGy_SciCom:
Impakt-faktor:
"a lokális érdekű kutatások összemérhetősége legalábbis kérdéses"

Én nem is értem, hogyan lehet egyetérteni a klasszika-filológusok elleni Thatcher-féle demagóg szöveggel. (Vö. még Horn elvtárs, 90-es évek közepe, minek egy ekkora országnak ennyi filozófus.) A tudomány talán a haladásról szól (egyes tudományértelmezések szerint - nem tudom, a természettudósoknak miért lenne több joguk tudományfilozófiai kérdésekbe belebeszélni, mint az irodalmároknak kvantummechanikai kérdésekbe), de csak azért, mert az semmilyen új eredményt nem mutat fel, aki azt mondja, hogy a Föld a Nap körül kering, nem gondoljuk azt, hogy ez tudománytalan. Talán van egyfajta tudásmegőrző szerepe is a tudósoknak, és ebben a klasszika-filológusok feltétlenül élen járnak.

A magam részéről mondjuk az olyan "kiválóságokat" nem tartom sokra, akik nem publikálnak, és a Fábri úr által jelzett "áhitatos csodálatot" az otthoni legendateremtő légkörnek tudom be, ami éppen a teljesítménytelenség leplezésének feladatát hivatott ellátni. Attól még persze az Ön által említett illető lehet igen kiváló elme, kiváló tanár, stb., de biztosan nem kiváló kutató. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a publikációs procedúrával járó rendszerezett gondolkodás, a szakirodalom szisztematikus feldolgozása, megfogalmazás, érvelés, a bírálatokra való válaszadás, stb. nélkül valaki jelentős, önálló eredményekre jusson. Ez olybá tűnik, mintha egy kísérleti fizikus labor nélkül dolgozna.

Ám a publikációk hiányát semmiképpen sem vetném olyasvalakik szemére, akik úgy szocializálódtak, hogy nem voltak velük szemben publikációs elvárások. A PhD-m témavezetője speciel nem rendelkezik tudományos fokozattal (nem magyar, "csak" idős, és az ő idejében egyszerűen nem volt elvárás egy viszonylag jó nevű egyetemen sem a fokozat a kinevezéshez), ám ettől még jobb supervisornak bizonyult, mint az a nemzetközi hírnévnek örvendő kollégája, aki a legjobb folyóiratokban publikál, és Európa-szerte hívják konferenciákra haknizni (nyilván pont emiatt nem nagyon maradt ideje rám). Ez az oktatás, témavezetés oldala, amit szintén figyelembe kell venni, és ezt még nehezebb objektíve mérni, főleg jól működő hallgatói feedback híján. Mindez azonban biztosan nem vonatkozik az akadémiai kutatókra, akik nincsenek oktatási feladatokkal terhelve, tehát egyetlen dolguk a kutatás lenne. Ez viszont annál jobban mérhető publikációkban.

Különben javítsanak ki, ha tévedek, de a Hirsch-féle számítás bünteti a könyírást. Mivel a cél az, hogy minél több munkám minél több idézettséget kapjon, nem kifizetődő tíz évet töltenem egyetlen könyv megírásával, hiába érne is el éppen sokszoros idézettséget. Inkább írok a könyvre fordított energiámból húsz-harminc cikket, amelyeket aztán ha nem is idéznek persze egyenként annyian, mint a könyvemet idéznék, a mutatóm mégis jobb lesz a nagyobb mennyiségű, viszonylag jól idézett publikációim miatt. Mivel vannak diszciplínák, ahol egy tanulmány legfeljebb egy kutatási program vázlatának kifejtésére elég, ezen területeken nem azt méri az index, hogy milyen komoly tudományos teljesítmény van mögöttük, hanem hogy idejekorán be meri-e dobni a szerző a teóriáját a köztudatba, egy rövid tanulmány formájában, kockáztatva, hogy blöffnek bizonyul. Sőt, ha bejön a blöff, további wip-paperek sorát lehet válaszcikként publikálni, így még tovább növelve az indexet.

Hallgatói feedback: talán valóban a hallgatóknak kell megvívni a harcot (végre egy pont, ahol az alulról jövő kezdeményezésnek lehet szerepe). Azonban annál rosszabb a helyzet. Az establishment talán nem érdekelt a változásban, de legalább látja a problémákat. A frissen érettségizettektől még csak azt sem várhatjuk, hogy realizálják a problémákat. A 18 éves korosztály tagjainak túlnyomó többsége egyszerűen azért megy egyetemre, mert a szülei és az állam pénzén pár évet végigbulizhat, és addig sem kell munkavállaláson törnie a fejét. Ha a fejkvóta leakasztásáért felvett alibi-hallgatótól várjuk azt, hogy a feedback révén alulról megreformálja a rendszert, még rosszabb utat járunk, mintha az akadémikusoktól várnánk, hogy önként lemondjanak az előjogaikról. (Várhatnánk a rendszerben továbbra is megtalálható tehetséges és ambíciózus emberektől, viszont ők a felduzzasztott létszám miatt törpe minoritásnak tűnnének, akiknek szinte lehetetlen bármit is "összhallgatói véleményként" kommunikálni. Legendákat lehet hallani mindenhonnan olyan HÖK-választási kampányokról, hogy a hökös pénzekből majd mindenkinek fizetünk egy sört a sörfesztiválon, ha ránk szavazol.) Az alibi-hallgató szempontjai nincsenek messze a kisiskolásétól: a jó tanár az, akinél nem kell sokat tanulni, aki nem túl szigorú, aki előadást tart, nem sok közös évközi munkával járó szemináriumot vezet, aki ugyanabból a tíz oldalas jegyzetből vizsgáztat, amit húsz éve lejegyzetelt valaki az óráján, aki nem vezet katalógust, stb. Nem voltam olyan régen egyetemi hallgató, hogy ne láttam volna, hogy (már a kreditrendszerben) ezeket a tanárokat jutalmazta óraválasztáskor a többség. Gondolom, azóta sem lehet másképp, amióta a feedback-mechanizmust bevezették.

A tiszteletdíjak fiatal kutatókhoz való átcsoportosításával kapcsolatban továbbra is azt mondom, hogy a hangsúly inkább azon kéne legyen, hogy a rendszer a teljesítményt támogassa (és ennyiben nem tartom jó ötletnek, hogy a még nem eleget teljesítő fiatalokat túltámogassuk). A produktivitást az fokozná, ha az arra nem érdemes senior kollégák repülnének, és az ő fizetésüket csoportosítanánk át fiatal kutatói helyek létrehozására,esetleg a juttatások valamelyes emelésére. Ekkor a fiatal is azt látná, hogy a teljesítményért fizetnek, és nem a kapcsolatokért. Ez egyrészt teljesítményre ösztönözné, másrészt nem gondolná úgy, hogy nem becsülik meg a munkáját. (Látná, hogy a folyamat egy későbbi szakaszában legalább jobban megbecsülik majd, ha dolgozik, azaz lenne jövőképe. Harminc-negyven év múlva ő is készséggel zsebretenné az akadémikusi járulékokat.)

Ez a megoldás persze távol van az ideálistól, sok kimagasló tehetség így is el fog menni oda, ahol már fiatalon is többet kap, de biztosan többen mérlegelnének. Én nem a négyszeres fizetésért jöttem el otthonról, amit az otthoni utolsó fizetésemhez képest kapok (amellett, hogy visszább léptem a ranglétrán), hanem azért, mert odahaza egy fillért sem fizettek volna azért a teljesítményemért, aminek töredékéért vették fel a fizetésüket véglegesített senior kollégáim. Ebben a viszonylatban a képlet a következő: egy 3. fizetési fokozatú tudományos főmunkatárs fizetéséből nem ritkán négy-öt tudományos főmunkatársi teljesítményt lehetne fizetni, ha két motivált fiatal kutató kapná azt az összeget (ami a nagydoktori járulékkal körülbelül ki is teszi a segédmunkatársi fizetést). Persze ha ez a szcenárió, a tud. főmunkatárs is dolgozni kezdene, és lehet, hogy ő maga a saját korábbi teljesítményének (teszem azt) hatszorosát produkálná. Ám ekkor senki nem sajnálná tőle azt, hogy két fiatal fizetését veszi fel. Nem az a baj szerintem, hogy kapják a pénzt az öregek - az a baj, hogy az is kapja, aki alig tesz érte. Azt viszont nem látom be, ez milyen módon lehet érdeke azon akadémikusoknak, akik dolgoznak is. Hacsak nem persze éppen az, hogy ők is tudják, hogy a kutatás Magyarországon személyes hobbi, és ők sem azért lettek akadémikusok, amit e téren fel tudnak mutatni.

Tiszteletdijak atadasa fiataloknak:
Szerintem sem ez kellene legyen a megoldas. Ennek ellentmondani latszik, amit korabban irtam:

(1) Irtam egyreszt, hogy az Akademikusok mondjanak le a tiszteletdijukrol sajat maguk.

2) Masreszt irtam, hogy igen fajlalom, hogy Vizi E. Szilveszter nem reagalt erdemben Darvas felvetesere.

Viszont nincs ellentmondas (es ez vilagos lehetne akar a korabban leirtakbol is, de megis, mivel meg mindig errol beszelunk, ime a magyarazat):

Az (1) felvetes lenyege az volt, hogy ezzel felhivja az orszag figyelmet a problemara. Amolyan ellenallasi mozgalom. Gandhi. Nemzetkozi, hazai komoly visszhang. Megkerulhetetlen. Vegtelen naivitasomban azt varom, hogy a vegeredmeny nem az akademikusok es a fiatalok elvesztese, hanem az, hogy radikalis reformok soran a meglevo penz normalisabban kerul elosztasra es meg ki is egeszitodik.

A (2) eseteben azt fajlalom, hogy az Akademia elnoke elmulasztotta a kinalkozo alkalmat, hogy felhivja a figyelmet a problemara. A lenyeget kellett volna megragadnia, de nem tette. Fabri Ur reakcio-cikkebol is ezt ereztem. Ez szomoru. Miert nem lehet a masik javaslatabol a lenyeget, a jobbito szandekot felismerni, kiemelni es abbol epitkezni tovabb? Magyar mentalitas? Talan csak nem.. Etika: Szamomra a felelossegteljes vezetoi magatartas is etikai kerdes. Es az nem felelossegteljes magatartas, hogy a problemak elott szemet hunyunk. (Vagy nincs problema, kerdezem millioszodra.)

Az, hogy a fiatalok helyzete masodrangu kerdes visszatukrozodni latszik az elnoki koncepciokbol is.
A fiatalok helyzetevel egyedi Roska Tamas koncepcioja foglalkozik. A tobbiek szamara a problema nem letezik. Palinkas Jozsef koncepcioja kulonosen "tetszik": mar a bevezetoben sietve a tagsag tudomasara juttatja, hogy a tiszteletdij fontos, megtartjuk, stb. Ez a fontos kerdes. Persze ertem en. Hat ki fog ra szavazni? A fiatal kutatok aligha (mivel, hogy nincs beleszolasuk az elnokvalasztasba).

Alulrol jovo kezdemenyezes, tanar-ertekeles komolyan vetelere: Fiatalkutatonak igaza van, ez sem megy. A szulok mar esetleg kelloen erett gondolkozasuak lennenek es esetleg kikovetelhetnek a minoseget. Viszont az oktatas ingyenes. Ami ingyen van, az pedig tudjuk, hogy amugy sem lehet ertekes. Tehat a szulo sem fog panaszkodni. "Jol" ki van ez talalva (nem azt mondom, hogy szandekos, csak, hogy klappolnak a dolgok..). Normalis helyen az egyetem szolgaltat es a vasarlo erdekei messze menokig kepviselve vannak. Kulonben a szolgaltato lemarad a versenyben: A vasarlo egy masik szolgaltatohoz megy, ahol az erdekeit jobban figyelembe veszik.
Nem akarok tandij vitat inditani (kulonosen egy ugydonto nepszavazas utan), de lassuk be, hogy a tandij nelkuli rendszerben az egyetlen megrendelo az allam, tehat neki kell a minosegre ugyelnie. (Maskepp: Ha HOK elnok akarok lenni, mit tuzok a zaszlomra? Minosegi oktatast? Vagy "megemelt hallgatoi juttatasokat"? Ugyanaz, mint az Akademiai elnokvalasztason. Vezetoink zsenge ifju koruktol gyakorolhatjak, hogy hogyan kell ezt csinalni.)

E blog boldog tulajdonosának:

A „Nirvania 2008.03.19. 02:05:34 ypwccg”
tartalmú bejegyzés nem az igazi Nirvaniahoz (alias Trebics) tartozik. Ezek szerint ebbe a blogba azonos nickkel is be lehet lépni és másnak a nevével írni. Mindez elég furcsa olvasatokat eredményez visszamenőleg is.
Ne írjak esetleg valamit almazöldül?

Térjük vissza mégis a hamisítvány eredetijéhez:

„Mi az a mechanizmus és ki működteti, amellyel a tiszteletdíjak a fiatal kutatókhoz kerülnek át?”
Ezt ugye nem komolyan kérdezi a SciCom az ideiglenesen erre tébláboló nemkönyvelőktől?

„Valakiknek dönteniük kell - úgy gondoljuk, hogy reálisan elvárható azok bevonása, akiknek a havi járandóságából ezt a pénzt elvették?”
A Közgyűlés hagyná ezt jóvá? (Haha.) Mit szólna annak megszavaztatásához, hogy a tiszteletdíjasok közössége Széchenyihez hasonlóan felajánlaná a tiszteletdíját a következő kutatói generáció tehetséges tagjainak ösztöndíjalapjába, hogy legyen továbbra is magyar kutatás? E nélkül ugyanis az idős kutatók teljesen fölöslegesen töltötték el a kutatói pályán az életüket.

„Vagy nélkülözhető az a színvonalú százas nagyságrendű szakember-kör a teljesítmény-értékelésből, akik a magyar akadémikusok?”
Becsüljük túl két tucatban. Egyébként nekik sem lenne hová menni. Az idős kutatóknak tessék nyugdíjrendezésért hadakozni.

fiatalkutato: Tényleg érdekelne Aranka szövegfolyama, ha pszichológiát végeztem volna. (De nem.)
Aranka ≠ fiatalkutato
Fiatalkutató lényegtelen, hogy a SciCom vagy sem.

fiatal kutato:
a hallgatói véleményezés ügyében egy keserédes mai link:
www.edupress.hu/index.php?at=egycikk&HirID=18492&hirlevel=1

impactok:
azért egy L.v Wittgenstein nevű úr publikációs teljesítménye nem szökött az égbe (lásd: egy szakiskolás nyelvtankönyv + Logikai-filozófai értekezés) így aztán az impactja is csak kis idő múlva fokozódott... ma nem rossz...
ettől még publikálni kell, csak példáulopus magnumok nem nagyon születnek Hirsch-ösztönzésre, hanem a sok-sok hatvenféleképpen megírt tanulmánysor jönne ki társadalomtudósoknál, szintetizálás, új ötlet nélkül.

agyelszivott:
tiszteletdíj: Azzal teljesen egyetértek, hogy a képlet ez volna: alaposan átgondolt rendszer a teljesítmény-honorálásra, pályaképre, amit megtámogat/kiprovokál vmilyen nagyon látványos gesztus. Az “egyévi felajánlás” kétségkívül ilyen, csak annyi a baja, hogy sugallja a szembeállítást a két csoport díjazása között - és hát felveti a “kiad-kinemad” kérdését (pl. akadémiai doktorok, lásd előbbi hozzászólásomat), no meg cinikus korunkban nem csak jóindulatú interpretációja létezik (nekik annyi van, hogy ezt is megtehetik stb.) De valamilyen hasonlóan erőteljes forma kellene, az biztos (esetleg akadémiai kezdeményezés arra, hogy valamennyi k+f ráfordítás x százaléka számonkérhetően fordítódjon fiatalkutatói támogatásra, vagy/és minden nominális növekedés erre fordítódjon, a tiszteletdíjak indexálása helyett, ilyesmik).

kiszavaz?: az MTA elnökének személyéről a Közgyűlés dönt, aminek tagja a mintegy 350 akadémiai tag és a 250, a köztestület 12.000 tagja által választott ún. “doktor képviselő”. Minden további nélkül megfogalmazható világos és egyértelmű formában néhány kérdés/szempont a fiatal kutatói támogatások ügyében. Ami szerintem nem egyértelmű: mi van akkor, ha a magyar kutatói közvéleménynek (most az akadémikusi körön túli részről beszélek) nem olyan fontos a fiatal kutatók ügye, hogy a választott képviselők ezt döntő szempontnak tekintsék? Pl. azért, amit a korábbi hozzászólásokban olvashatunk a középgenerációs vezetők és a fiatalok konfliktusairól?

minőség, tandíj: a véleményem még népszavazás előtt (és most, utána is változatlanul): www.edupress.hu/index.php?at=egycikk&HirID=18249


Nirvánia:
De igen, komolyan kérdezem a mechanizmust, ami nem könyvelési, hanem forráselosztási kérdés: az akadémikusoktól elveendő 1,7 Mrd Ft-ot egyenletesen elosztva a fizetésébe beépítve kapja minden 35? 40? 45? év alatti - kicsoda is? tudományos minősítéssel rendelkező állampolgár? akadémiai kutatóintézeti alkalmazott? felsőoktatási oktató? vagy pályázattal? vagy hogyan? újra mondom, nem a könyvelés, hanem az elosztás a kérdés.
Tiszteletdíjasok megszavaztatása: a kérdés hogyan is hangzana? Ön, kedves akadémiai doktor, eddigi bevételei egyharmadát ezentúl máshogyan termelje meg? Ha nyugdíjas, akkor a felét? Ön kedves akadémikus, eddigi bevételei felét ezentúl máshogyan termelje meg? Ha nyugdíjas, akkor a kétharmadát? Ja, és továbbra is maradjon Magyarországon, dolgozzon a hazai kutatói bérekért! Szavazzon! Biztos, hogy morális nulla és a szociális demagógia áldozata, aki erre esetleg mégis nemet mondana - különösen a második felére? (ez nem arra érv, hogy a maradjon a mostani rendszer változatlan, hanem azzal szembeni, hogy egyszerű átcsoportosítással megoldható volna a tiszteletdíjak ügye).

Kétféle AKA pályázatra épülő ösztöndíj-rendszer kellene:
- A nagydoktorok által felajánlott keretből: egy, amely az ún. levelező PhD hallgatóknak hirdetnének meg (25-30 év), s amely átvállalja munkabérüket és/vagy kiegészíti azt. Ez megoldaná a MTA intézetek utánpótlását, hiszen most az egyetemek csak levelezőket engednek ide, de sok potenciális témavezetőnek nincs témapénze levelező PhD hallgató fogadására, illetve a szegényebbek támogatására adna lehetőséget.
- Az akadémikusok által felajánlott keretből: egy további, ami a PhD után első 5 évre vonatkozna (30-35 év), s amely szigorú pályázati feltételek (teljesítmény-elszámolás) alapján érhető el.

35 év fölött a fóliasátrat lebontjuk, s az ifjú titánnak egyedül kell megélni.

Én tartok tőle, hogy a politikusok egyetlen mozdulattal törlik majd azt a törvényt, amiben a tiszteletdíjról szó esik. Talán még most ez az összeg jóra is fordítható. Egyébként a nagydoktorok havi jövedelmének csak átlagosan negyedéről van szó. Könnyen megkereshetik ezt, ha az MTA (a tiszteletdíjak egy részét ide kell irányítani) és az egyetemek áron fizetnek a kért munkateljesítésért. Ez bizony csak azoknak jön be, akik PhD hallgatókat nevelnek, közmunkát végeznek, PhD dolgozatokat bírálnak és a minősítési bizottságok (egyetemiek is) komolyan veszik a kiadott feladatokat. Mi lenne, ha felébrednénk és észrevennénk, hogy 2008 van, amikor annak kell fizetni, aki most dolgozik?

A 0 hatású akadémikusoknak nem kell luxuskörülményeket biztosítani. Az ő kényelmükért túl nagy ár lemondani a jövő kutatónemzedékekről. Ők akarnak tudománypolitikát csinálni, miközben ez fénykorukban sem ment. Lám hová jutottunk. Ugyanakkor emberileg sajnálom is őket, ezért javaslom a nyugdíjrendezést és a bérkategóriák átértékelését. Ez azonban más állami intézetek feladata, az MTA csak harcolhat értük.

Máig, amíg az MTA vezetései a poszt kádárista álomban szenderegtek rengeteg feszültség halmozódott fel. Törvényszerű a robbanás. Vagy a magyar tudomány testén láthatóvá válnak a lepra tünetei, így elhagy majd ezt azt, ahogy Vizi mondta volt, hogy néhány kis intézetet be kell zárni. Én teszem hozzá, néhány épületet és telket eladni, aztán közepes intézetet bezárni…

De mit tudok én? Csak erre jártam. Maga a vérprofi.

Nirvania: "35 ev felett a foliasatrat lebontjuk." Miert is? Hogy lesz ettol a karriered tervezheto? Ekkor mesz kulfoldre?

Másodára kérem a SciComot, hogy szíveskedjen a nem általam beírt
Nirvania 2008.03.19. 02:05:34
ypwccg
bejegyzést törölni, amiként már említettem. Különben én is éretlenkedni kezdek. Egyébként gyanús, hogy azt feltenni csupán az tehette, aki ismeri az ide megadott email címemet. Gondolom ez az ellenőrzés alapja.


agyelszivott: 35 év után realitása van kutatócsoportban pályázatok elérésére. Fizetés kiegészítésre ott van a Bólyai (www.sztaki.hu/providers/bolyai/palyhir.html).
Ekkor már 40 évesek vagyunk. Valamikorra fel kell nőni, s nem nyugdíjas korig gyámkodni fölöttünk. (Különben mi lenne a különbség a mai dagonyához képest?)
Nem lehet cél a magyar kutatók idehaza tartása, csupán megtartása.
Aki 40 éves koráig idehaza kiépíti a kutatói karrierjét az aligha fog végleg távozni. Nem mellesleg 40 éves kutatóknál idősebbek külföldön csak kevesek, speciális feladatokra és rövidtávra kellenek.
Egyébként kösz, hogy úgy tűnök, mintha nekem kellene megoldani az MTA terjedelmes, de elég béna adminisztrációjának feladatait.

Hát, a béna adminisztráció (ezek az állandó minősítgetések, de biztos kellenek...) helyetti megoldáson még van mit csiszolni. Hiszen az aprócska megjegyzés tartalmazza a lényeget: "Könnyen megkereshetik ezt, ha az MTA (a tiszteletdíjak egy részét ide kell irányítani) és az egyetemek áron fizetnek a kért munkateljesítésért. Ez bizony csak azoknak jön be, akik PhD hallgatókat nevelnek, közmunkát végeznek, PhD dolgozatokat bírálnak és a minősítési bizottságok (egyetemiek is) komolyan veszik a kiadott feladatokat."
Persze, az egész tiszteletdíjasdi nem kellene, ha áron fizetnék a munkateljesítményt. Ha ez megvan, onnan már nem nehéz a fölös pénzt elosztani, ezt még az ügyefogyott adminisztráció is valahogy kiötlené - de akkor mi van, mint most, amikor a tiszteletdíj ellentételezi sokak munkáját (és túldotálja a nemteljesítőket)? Vagyis, hogyan is fogják megkapni a jóldolgozó akadémai doktorok és akadémikusok a tiszteletdíj helyére a magasabb fizetést? Eseteleg az egyetemek/intézetek költségvetéséből? És abba hogyan kerül bele? Esetleg költségvetési döntéssel? És azt ki hozza? Esetleg azok a döntéshozók, akik mindeddig nem hoztak ilyen döntést valamiért?
Mindenesetre az megvilágító javaslatot a több pénz elosztására, amely lealázza a béna adminisztrációt, köszönöm. Sajnos, eddig már ott is sikerült eljutni.

„Persze, az egész tiszteletdíjasdi nem kellene, ha áron fizetnék a munkateljesítményt. Ha ez megvan, onnan már nem nehéz a fölös pénzt elosztani, ezt még az ügyefogyott adminisztráció is valahogy kiötlené - de akkor mi van, mint most, amikor a tiszteletdíj ellentételezi sokak munkáját (és túldotálja a nemteljesítőket)?”
Ez kérdés vagy állítás?
Ha kérdés, akkor a mostani tiszteletdíj-rendszer szétszórja a pénzt. Az akadémikusok alig vállalnak közmunkát, mert méltóság alatti hosszú disszertációk bírálatával tölteni az idejüket. (A ceruzaelemes kincstári glóriákat nem ilyesmire tervezték.) Ők csak szenderegnek a bizottságok elnöki pozíciójában és úgy mellesleg és figyelem-befektetés nélkül bedobják a hármast. Ez megéri az 1500 forintot. A megbízási rendszer a munkát vállalóknak és végzőknek adná a pénzt. Mi ennek megértésében az IQ-igényes?

„Vagyis, hogyan is fogják megkapni a jóldolgozó akadémai doktorok és akadémikusok a tiszteletdíj helyére a magasabb fizetést?”
Sehogy. Nem az előjogok, hanem a munkateljesítmény alapján történő bérezés az egészséges cél. A munkateljesítmény mérését ki kell végre dolgozni. Nem csak Nemtudomkaként vakaródzni. Vagy másként gondolja a reform-SciCom?

„Eseteleg az egyetemek/intézetek költségvetéséből? És abba hogyan kerül bele?”
Sehogy. Az egyetem kifizeti, amit megrendel, vagy nem, de ekkor elveszíti a szakmai kontrolljait, s a doktori iskolái – bennük a potenciális tehetségekkel – elsüllyednek. (Apropó, „siklani” többes szám második személyben?)

„Esetleg költségvetési döntéssel? És azt ki hozza? Esetleg azok a döntéshozók, akik mindeddig nem hoztak ilyen döntést valamiért?”
Nem vagyok éppen KJ-fan. Mégis úgy emlékszem, hogy azt ajánlotta, hogy a jelenlegi kormány többet költene a K+F-re, ha az MTA kiszellőztetne. A SciCom nyitott már ki ablakot vagy rá már nyitottak, esetleg mindenki csak vaktölténnyel durrogtat, és a reformbankrabló (csak semmi cicó) visszi a „Gazdálkodj okosan” kasszáját?

„Mindenesetre az megvilágító javaslatot a több pénz elosztására, amely lealázza a béna adminisztrációt, köszönöm. Sajnos, eddig már ott is sikerült eljutni.”
Akkor most azonos teljesítménnyel megkaphatom a béna adminisztráció jövedelmének felét? Ha igen, akkor kérem a fiatalkutatói pályázati alapba utalni. Már történt valami! De mégis mi a reform-SciCom verziója (csak nem a változatlanság, amit Szabó Csaba megjósolt?), mert itt annak ebben a blogban nyoma sincs? Merthogy mégis csak Fábri György hallgatja azokat, akiket aztán harcosan kommunikál? Így neki kellene már itt villantani, mert eddig csak hunyorgott.

FGy_SciCom: Szerintem száz szónak is egy a vége: maguknak odafent azon kéne törniük a fejüket, hogy hogyan lehet igazságosabbá és - mondjuk ki: szolidárisabbá - tenni a jelenlegi rendszert. Ez vizont csak akkor fog menni, ha őszintén lehet ezekről a kérdésekről beszélni, ha a kritikát nem a tekintély, hanem a ráció érveivel viszonozzák. (Ebben nem volt célzás, általában beszélek.) Ehhez nagy szemléleti változásra van szükség, mert jelenleg a címek és beosztások bűvöletében élve jócskán elmaradunk ettől az ideáltól. Ezt neveztem a tudomány elbürokratizálódásának, és itt hiányzik már a friss levegő, de nagyon. A szolidaritás zérófoka az, ha már meg lehet beszélni a problémákat duzzogás és kirúgással való fenyegetőzés nélkül. Ez utóbbi "érv" ereje egyébként is évről évre csökken, és ezt ez a blog is fényesen mutatja. Innen kezdve az Önök térfelén pattog a labda, mit kezdenek ezzel az egész helyzettel. Annyi bizonyos, hogy ha a reform értelméről meg tudnák győzni a "munkalovakat" és hasonló páriákat, akkor ők Önök mellé állnának teljes mellszélességgel. És azt is látniuk kell, hogy ha komolyan gondolják ezt a reformosdit, akkor nincs is más természetes szövetségesük, mint a piramis alján dekkoló, lassan depresszióssá váló vagy ellenkezőleg, repülőjegyet vásárló fiatal kutatói állomány.

Szép tavaszt mindenkinek!

Nirvania: "35 ev felett nincs gyamkodas es ki az aki akkor elmegy". En voltam. 35 ev felett. Es volt kutatocsoportom. Es voltak palyazataim. Ezekbol tul sok is volt. "Jol ment" es mindenem megvolt ahhoz, hogy a magyar rendszerben kiemelkedonek tartsanak.

Miert dobtam el a csupa lehetoseg magyar karriert? Ereztem, hogy borzalmasan visszahuz. Orult tempoban eltem. Erdemi munkara ejszaka, hetvegen, nyaralas alatt maradt idom. A lenyeg, hogy meg volt nyomoritva az eletem a palyazatokkal es a 3 allasommal. Kozben csepultek, hogy csak egy allasom legyen. Ezt persze en szerettem volna a legjobban. De nekem csaladom, kolcsonom van! Olyan bun, hogy el akarunk menni egy evben egyszer nyaralni, sielni? A 3 allassal es palyazatokkal kerestem annyit, hogy nem volt gondunk. Viszont a tempo nem tunt egeszsegesnek. Vegulis sikerult a problemat megoldani. Ma egy allasom van. Egyebkent nem kerestem a lehetoseget, hogy elmenjek. A lehetoseg keresett meg engem (tehat vannak 35 felettiek, akiket keresnek kulfoldon). A csaladom dontott. Az eletunk azota sokkal nyugisabb (egy allas!?), elvezem, hogy a csaladommal lehetek. Es ez igy normalis es ez megfizetethetetlen!

De itt nem en vagyok a lenyeg. Sok hozzam hasonlo szerencsetlen van otthon. Ismerek ilyen jobb sorsra erdemeseket. Ok sem gondolkodnak azon, hogy elmenjenek, mint ahogy en sem gondolkodtam. De az eletuk meg van nyomoritva. Vagy valasztjak a kozepszeruseg utjat, mert valamit fel kell aldozni az otthoni helyzetben. Ha esetleg tudsz valami praktikat, amivel ez elkerulheto, akkor arra kivancsi lennek. Vegy egy videki gyereket, aki orokseg nelkul felkoltozik Bp-re (Szegedre, Debrecenbe,..), felesege es mondjuk 2 gyereke van. Neki keresunk megoldast.

Egy masik dolog, ami regota erdekel.
Van-e olyan szakma, ahol a palyazatok arrol szolnak, amit meg akarsz csinalni es nem arrol, mire lehet penzt kapni?

(Hozzaszolok identitasa: Az egyszeruseg kedveert en feltetelezem, hogy a szemelyek es nevek kozott egy-egy ertelmu megfeleltetes van. Amig van tartalom, a dolog mukodhet. A blog megjegyzesek nem perdonto erejuek, stb.)

Fiatalkutato! Beszeltem Mari nenivel Mezoszentgyorgyon, es azt mondja, hogy ne merj a tajekukra menni, mert jol elnaspangol a mangorlodeszkajaval.

FGy: Az ev demagogiaja dijat tolem az On alabbi kommentje kapja: "Nagy veszteség, ha a fiatalok elmennek az országból. Az mekkora lesz, ha azok az aktív, tevékeny, elsőrangú nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, tehát nagyon is konkrét érvényesülési pályát maguk előtt látható akadémikusok döntenek így, akik számára a tiszteletdíj az itthoni működés lehetősége volt és most elvesztik?"

Amit egyparan probaltak felvetni (most eppen Darvas Bela, elotte Szabo Csaba - amig aztan az On hathatos segitsegevel felre lettek magyarazva es a fontos kerdesek el lettek kodositve) az a minosegelvu elosztas volt. Tudom, hogy nehez elkepzelni a Roosevelt terrol, de a javaslat igy szolt: Az kapjon penzt, aki teljesit. Fuggetlenul hogy akademikus vagy nem. Ilyen egyszeru, es sok orszagban mar bevalt. Ha nem teljesit, akkor akar akademikus, akar nem, parazita az orszag testen, es nem erdemel jutattasokat. Az akademikusok koreben ez ugy nezne ki, hogy az a 10-20%, aki meg alkot, dolgozik, sikeres, az nemhogy kevesebb penzt kapna, hanem tobbet. A tobbi meg turot kapna. Ilyen egyszeru.

agyelszivott:
„Van-e olyan szakma, ahol a palyazatok arrol szolnak, amit meg akarsz csinalni es nem arrol, mire lehet penzt kapni?”
Igen (rövid válasz).
Nemigen (hosszú válasz).

Nem lenne szabad tőlem ilyeneket kérdezned. Nem fog örülni a válaszomnak a SciCom.
Szóval nincs. Az OTKA alkalmatlanul csekély összegeket ad, kivéve mikor nem. Például a fiatal, tehetséges, OTKA-tól független MTA elnökünk pályázott és 2007-ben méltán a legnagyobb támogatást nyerte el (www.otka.hu/index.php?akt_menu=3712#top):

„NK 72959 K3N Vizi E. Szilveszter: A nemszinaptikus nikotinikus acetilkolin és NMDA receptorok szerepe élettani körülmények között és pathológiás állapotokban (MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet) 3 évre 67.600.000 Ft.”

Éljen és virágozzon a magyar – krahácsi barátság!
(Az OTKA költségvetése az MTA költségvetésébe van helyezve. Deklarációk szerint viszont a kettőt egymástól egy morális La Manche csatorna választja el.)

Ahol ennél lényegesen komolyabb pénzt osztanak idehaza ott a prioritási listák a megrendelést is tartalmazzák.

Az OMFB (KPI elődje) első két évére volt jellemző, hogy jeligés pályázatokat fogadott be. Pungor Ernő valósította meg. Cifra (értsd tűrhetetlen) eredmények születtek. Nagynak gondolt emberek buktak és a beosztottjaik nyertek. Mint például én is. Hamar megszüntették a jeligés pályázatokat. Most életem szakmailag legeredetibb pályázatát úgy elkaszálták „barátaim”, hogy ihaj. A terület hazai főemberét ugyanis nem szólítottam illően meg. Tucat történet, bárkié lehet errefelé.

Amerikai magyar:
teljesen egyetértünk, csak az kapjon pénzt, aki teljesít. Ezzel szemben az évtized demagógiájának tartom, ha valaki az akadémikusi tiszteletdíjakra költött (teljes!) pénzt papíron elosztja a fiatal kutatók között, aztán minden rendben van, vagy az akadémiai túlhatalmat (ami mi is?) eltörli egy félmondattal, és minden rendben van. No, az ilyesmik ellen szólaltam fel, és tettem fel azt a bizonyos "demagóg" kérdést.
Ha mást nem ért ez el, minthogy már abban egyetértünk, miszerint az alkotó és dolgozó akadémikusok kapjanak akár többet is a mainál, az eredmény. Mert innen már "csak" tovább kell számolni.
Pl. azt, hogy mondjuk az elmúlt 3 akadémikusi tagválasztáskor megválasztott levelező tagok közül vannak-e, akik nem "dolgoznak": vagyis, akiknek nem kiemelkedő a hazai és nemzetközi publikációs teljesítményük, akik nem "neveltek ki" szakmai műhelyeikben kellő számú doktoráltat, akik nem vesznek részt a szakmai közéletben? Mert ha túlnyomó többségük mégis "érdemes" volna - és nincs okom rá, hogy ellenkezőjét feltételezem, miután elolvastam a szakmai életrajzukat - akkor hirtelenjében találtunk félszáz friss és hasznos akadémikust. És ha tovább számolunk, ott vannak a régebbiek között az ilyenek, szintén áttekinthetően sokan. És akkor én még azt is feltételezem, hogy az inaktív (tehát nem a nemteljesítő, hanem a már idős) akadémikusoknak a tudományos közvélemény "megszavazza", hogy kapjanak méltó nyugdíj-kiegészítést.
Egyszerűbben: akadémikusnak azt választják meg a rendszer elvei szerint, aki teljesít. Ha van legfeljebb 10-20 százalék a mintegy kétszázötven aktív akadémikus között, aki nem felel meg az elvárásoknak, az is baj. De az ő járandóságuk újraelosztására, vagy miattuk az akadémikusi réteg demonizálásra alapozva új tudománypolitikát hirdetni - demagógia. (mutatis mutandis akadémiai doktorok - az arányok itt nehezebben becsülhetők).
Ha Szabó Csaba és Darvas Béla vagy bárki más azt mondja, hogy minőségelvű elosztás kell, azt én biztosan nem vitatom. Ha azt mondják, hogy a mostani rendszer rossz kompromisszum a versenyelvű és elemi szinten legalább biztonsággal finanszírozott elosztás híján, azt sem vitatom. Ha azt mondják, hogy a tiszteletdíjak eltörlése és az Akadémia szétzavarása a megoldás, azt demagógiának és rossz válasznak tartom, tehát vitatom.

agyelszivott:
Nem hiszem, hogy bárkinek morális alapja volna szemrehányni a külfödi munkát/életet választóknak bármit is. Ez igazi etikai és egyben gyakorlati dilemma, hiszen mindkét álláspont mellett komoly érvek és értékek vannak.
A pályázati témák irányította tudománytematika nyomasztó gondja a magyar (és európai) kutatás-finanszírozásnak, az IDEAS program és nálunk a legutóbbi NKTH kiírás már elmozdulás ettől. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a kutatás belső logikája és a prioritások kijelölésének szükséges mértéke között - az MTA például ezt próbálja az intézeti finanszírozásba bevezetett, mostanra kb. 10%-os, bázisból kivont kompetitív kerettel.
Albedo:
Hinni szeretném, hogy nem fenyegettek meg kirúgással senki kutatót az Akadémián azért, mert kritizálta a működést, a rendszert. Ha tud ilyesmiről, kérem, írja meg, akár emailben is. Akikkel én nyilvánosan vitatkoztam akadémiai kutatók, azok megbecsült akadémiai kutatók ma is, tudtommal.
Abban teljesen egyetértünk, hogy most az akadémiai tudománypolitika térfelén pattog a labda, ha a tisztújításkor megválasztott új vezetés nem kezdi el megvalósítani a kikristályosodott reformcélokat, akkor a további helyzetromlásért senki mást nem hibáztathat.
Nirvánia:
Jelentem, teljesítmény-mérés rendszere nemtudomkák által kidolgozva, jelenlegi és kidolgozandóban levő új KJT lényegében ellehetetleníti, munkaügyi perek sorra elveszítve. Megoldási út keresése: új akadémiai törvényben szabályozni, hogy lehessen érdemi különbségtétel. Egyetemeken itt-ott részmegoldások, oktatói kar mobilitása minimális, számukra mi legfeljebb ajánlást tehetünk, némi kampánnyal. No, azt nem volt módom elindítani, vesztett csata egyelőre.
Ablakaim állandóan nyitva, Akadémia utcára néznek (oh, de jelképes...), közel száz fiatal akadémiai kutató-kutatásmenedzser tréninggel az év közepére kiképezve/felbújtva.
reformváltozatlanság jóslat: változások egy része (fiatal kutatók arányjavítása, támogatott kutatóhelyek ésszerűsítése, versenyelvű finanszírozás bővülése, nemzetközi vezetői pályázatok, intézeti közfeladatok kijelölése, akadémikusi/doktori közfeladatok bevezetése, vagyongazdálkodás alapjainak megteremtése, egyetemi oktatásban való részvétel intézményesítése) jó ütemben előrehaladt, megvalósult. Másik részénél (döntéshozatal ésszerűsítése, a kutatóhálózat rugalmasabbá tétele) akadémiai törvénymódosítás beterjesztésének elhúzása fékezett, sokat, ebben volt nem kis mértékben mást gondoló akadémiai körökből érkező hatás is. Harmadik része (teljesítményelv a kutatói alkalmazásoknál/díjazásoknál, átfogó /felsőoktatási is!/bérrendezés, ennek keretében tiszteletdíjak rendszerének szükséges mértékű és hatókörű átalakulása, intézethálózat ésszerű átalakítása) esetében reménykedjünk, hogy a jelenlegi akadémiai vezetés kezdeményezéseire adott drasztikus kormányzati/szakszervezeti/statusquós válaszok nyomán történt ütközések itt-ott romboltak annyit az ellenállás falán, hogy az új vezetésnek sikerülni fog.
béna adminisztráció költségei felének átadása fiatal kutatóknak: vállalati menedzsment mércékkel mérve alacsony az MTA központi adminisztrációs költségvetése - de, mint minden központi adminisztrációé, természetesen szúrja a szemét a “termelőknek”. Ha nem tudja meggyőzni menedzsment-teljesítményéről a kutatókat, az baj.

technika: már jeleztem a blogadminnak, hogy gond van a belépési nevekkel. sajnálom az ebből adódó kellemetlenségeket, engem is érnek, magamat is.

„De az ő járandóságuk újraelosztására, vagy miattuk az akadémikusi réteg demonizálásra alapozva új tudománypolitikát hirdetni - demagógia.”
Én azért – talán nem vette észre – egy részének visszaszivárogtatását javasoltam a megbízási díjakhoz. Egyedül az MTA doktori eljárás finanszírozására gondoltam. Itt is elsősorban az opponensekre. El kellene felejteni az egymás ilyen-olyan plecsnizését. Az egyik legutóbbi eseményen egészen lehangoló volt mennyire nem vette senki sem komolyan a bántóan formális, kiüresedett procedúrát. Nem maradtak ilyen élményei?

„Ha azt mondják, hogy a tiszteletdíjak eltörlése és az Akadémia szétzavarása a megoldás, azt demagógiának és rossz válasznak tartom, tehát vitatom.”
Lehet, hogy nem figyeltem, de ilyet eddig még senki sem mondott. Viszont Kámán C. intelmeit még mindig nem érti:
„Tény, ami tény, titkos emlékkönyvembe nem írtam rózsaszínnel az MTA nevét, fatörzsbe sem véstem, soha nem is álmodtam róla – de különösnek is találnám annak az érzelmi életét, aki efféle intézményekkel komoly emocionális kapcsolatba lépne.”
Kompenzációnak tűnik az MTA-val való személyes azonosulását. Magának csak közvetíteni kellene a ? (máig nem válaszolt rá, hogy kinek) álláspontjait.

Kínosnak tartom az MTA adminisztrációjának centralizáló/túlélési törekvéseit. Én személyesen egyetlen ötletre sem emlékszem, ami az MTA központjából érkezett volna és mi fényes homlokkal megvalósítottuk azt. Az MTA kutatóhálózatának egyszerűen nincs szüksége erre a hatástalan központi irányításra. Ez tényleg végképpen elavult irányítási struktúra. Ki kellene a vagyonukkal és az átlagos költségvetésükkel az intézeteket a K+F piacra tenni. (A pályázatok újra jeligések lehetnének.)

Tehát, miért nem lehetne az MTA laza rendezvénycentrum (ebből meg kellene élnie az adminisztrációjának nem smoncát gyártani) és találkahely, ahol – képletesen – lehetőség van arra, hogy a legsutább ember is félszegség nélkül feltehesse az őt foglalkoztató kérdéseket a legemberibb nobilitásoknak? Tehát én például közel sem az MTA lebontásáról gondolkozom csupán a fölösleges pótcselekvéseinek és fontoskodásainak fedezetét vonnám meg. (Azonnal.)

FGY:" Ha azt mondják, hogy a tiszteletdíjak eltörlése és az Akadémia szétzavarása a megoldás, azt demagógiának és rossz válasznak tartom, tehát vitatom."

Nyilvan vitatod, mert akkor vege lenne az allasodnak, meg az Akademia emloin nevelkedett Mindentudas KFT-dnek, amibol eddig jol megeltel, es az alabbi hirek szerint ezutan is meg fogsz.

>>>

Kezdeményezés akadémiai tévécsatorna indulására
2007.05.17.
A magyar tudomány médiajelenlétének erősítése érdekében önálló hazai tudományos tévécsatorna indítását kezdeményezte Fábri György, az MTA kommunikációs igazgatója.
Egy magyar tudományos csatorna indításának tervei közel egy éve fogalmazódtak meg. A csatorna létjogosultságát indokolja a Mindentudás Egyeteme sikere, és a gyakorlati tapasztalatok mellett a médiajelenlét fontosságát támasztották alá a Tudástársadalom Alapítvány keretében tavaly megvalósított tudománykommunikációs kutatási projekt eredményei is: professzionális és tartós televíziós, valamint digitális tudományprezentációra van szükség. Az előzetes tárgyalások azt mutatják, hogy egy professzionális médiakommunikációs vállalkozás szolgáltatásai iránt az MTA kutatóintézetei is komoly érdeklődést mutatnak.
Az új tematikus csatorna kínálatában a tervek szerint újszerű tudományos műsorok szerepelnek majd. Az akadémiai kutatóintézeteket bemutató sorozat első darabjait már leforgatták, ezeket a Duna Televízió már vetítette is, de készül majd tudós talkshow, tudományos klip, tudomány-vizualizációs vetélkedő, és rendszeres tudományos híradó-magazin is. Üzenetértéke lesz annak, hogy a magyar fiatalok a kiváló amerikai, angol, német, japán tudományos ismereterjesztő filmek mellett azt látják, hogy lehet Magyarországon, magyar kutatóhelyeken is tudományt művelni. Emellett a televízió felületet nyújt majd a Mindentudás Egyeteme előadásai számára, valamint újabb forrásokat kíván teremteni a program további fejlesztéséhez.
A csatornát a Cégbíróságnál bejegyzés alatt álló Akadémiai Tudásmédia Műsorszolgáltató Zrt. üzemelteti majd. A médiatörvény előírásainak értelmében televíziós csatornát csak részvénytársaság üzemeltethet, ezért olyan céget kell létrehozni, amely egyfelől biztosítja, hogy akadémiai kutatóintézetek tulajdonosként megjelenhessenek, másfelől a pénzügyi befektetők számára tárgyalópartnert jelent. Az e célok érdekében 25 millió forintos alaptőkével létrehozott vállalkozás megalapításában közreműködik az Universitas Press Felsőoktatáskutató Műhely Kft, valamint a Tudástársadalom Alapítvány.
A Zrt megalapításában „átmeneti tulajdonosként” közreműködő Kft, melynek Fábri korábban, akadémiai hivatalba lépése előtt résztulajdonosa volt, a Mindentudás Egyeteme előadásaiból készült televíziós műsorok jogait viszi a társaságba, míg az Alapítvány, melyben Fábri György titkári funkciót visel, a koncepció kidolgozását és az előkészítés finanszírozását végezte el. A cég tulajdonosi köre a megalapítást követően szerződésekben garantált módon átalakul majd: amint az érdekelt akadémiai intézetekben lefolytatták a szükséges jogi procedúrát, ingyenesen megkapják tulajdonrészüket, ezt a szindikátusi szerződés is rögzíti.
A magyar tudományos tematikus csatorna sok akadémikus és akadémiai kutató támogatását tudhatja maga mögött, szoros az információs és szakmai kapcsolat. A Zrt stratégiai irányítását is vezető akadémikusokból álló grémium végzi, a részvénytársasági forma azonban garantálja, hogy a gazdálkodást illetően az MTA semmiféle felelősséget nem visel.
Az Akadémiai Tudásmédia Zrt-t vezérigazgatóként Fábri György, az MTA kommunikációs igazgatója 2007. őszéig jegyzi, ebben az átmeneti időszakban feladata a befektetők szervezése mellett a cég operatív vezetőjének megtalálása.
Az akadémiai televízió a tervek szerint 2007. őszétől kezdi meg a műsorsugárzást.

"Hinni szeretném, hogy nem fenyegettek meg kirúgással senki kutatót az Akadémián azért, mert kritizálta a működést, a rendszert. Ha tud ilyesmiről, kérem, írja meg, akár emailben is."

FGY: Tessek parancsolni, itt van egy pelda. Kozvetlen forrasbol tudom, hogy 2006-ban, miutan Szabo Csaba egy zart tanacsadoi ulesen akademiai reformokat surgetett (ahonnan Palinkas Gabor akademikus felhaborodottan kirohant a megbeszeles kozepen), masnap tanszekvezetoje Kollai Mark professzor behivatta az irodajaba, es azt mondta neki, hogy leszoltak neki az Akademiarol, es kellemetlen helyzetbe hoztak, es nem tartja a hatat erte, es keressen masik allast. Utana a szomszed szobaban Ligeti Laszlo professzor elmagyarazta neki, hogy az Akademia a fejet koveteli, es jobb lenne, ha azonnal visszamenne kulfoldre. Ezutan masnap Tulassay Tivadar, a SOTE Rektora ugyanezt eloadta neki, nepies jelleggel: beleszartal fiam a nagybogobe, es mostantol kezdve nem leszel tamogatva. Aztan az egyik TV musor szuneteben Vizi Szilveszter elmagyarazta neki, hogy mindez csak bizonyos SOTE-n dolgozo akademikusok (de nem Adam Veronika, hanem masok) akcioja volt, es nem az MTA hivatalos akcioja. Ez nyilvan sokat arnyal a dolgokon ugyebar. Ugyhogy ennyit arrol a reszenek a levelednek Darvas profhoz, hogy az MTA senkit nem bant az ellenvelemenye miatt.

"Hinni szeretném, hogy nem fenyegettek meg kirúgással senki kutatót az Akadémián azért, mert kritizálta a működést, a rendszert. Ha tud ilyesmiről, kérem, írja meg, akár emailben is."

FGY. Itt egy masik pelda, kozvetlen forrasbol ugyancsak. Miutan Kalman C Gyorgy megirta a HVG-ben a kulonvelemenyet az MTA-val kapcsolatosan, bizonyos akademikusok leszoltak a fonokenek, aki behivatta, es megmondta neki, hogy vagy most mar befogja a szajat, vagy ot ( a fonoket) fogjak kikezdeni az akademikusok, es akkor mind a ketten kereshetnek masik allast. Ugy tudom,Kalman Gyorgy azota csupan szamizdatokat irogat, es emailen terjeszti, de koziroi tevekenyseget megszuntette. Pedig nagyon jo dolgokat irt, itt van egy pelda, nem is nagyon friss. Pont azert ezt masolom ide: illusztralja, hogy ezt a gumicsontot mar nagyon regota ragjuk, es kozben tovabb romlik a helyzet, tobbek kozott Fabri Gyorgy tevekenysege miatt.


AZ AKADÉMIA KÖRÜL
Kálmán C. György

Ketten játsszák: az Intézmény és az Állam. Az elsô lépésben az Intézmény pénzt kér; az Állam dörmög az orra alatt, beletúr a költségvetésébe, és kiguberál valamennyit. A következô lépésben az Intézmény feljajdul, ellehetetlenülésrôl beszél, és megint a mar¬kát tartja. Az Állam ekkor már összevonja szemöldökét, fel is csattan: majd akkor, ha ke¬vésbé pazarolsz, átalakítod magad, karcsúsítasz, funkciódat pontosan meghatáro¬zod, és piackonform leszel. Különben is, szerezz magadnak, ha annyira kell. Az Intéz¬mény erre elkészít néhány átalakítási-iránymutató-tervezetet (szakértôit megfelelô díja¬zásban ré¬szesíti), albizottságokat küld ki, amelyek (illô honorárium fejében) átgondol¬nak, sebtiben nyugdíjaz, elküld egy pár gyengét (érdekérvényesítésben vagy teljesít¬ményben gyengét – e kettô korántsem mindig azonos), és ismét nyújtja reszketô tenyerét. Az Állam sziszeg, morgolódik, és ad. A harmadik lépésben az Intézmény vészjósló, síri hangon szólal meg: az ellehetetlenülés, kedvenc szava, nem maradhat ki szózatából. Az Állam nyomdafesté¬ket nem tûrô mozdulatot tesz, és kétszeresen begombolja viharvert költségvetését. Az In¬tézmény panasza azonban nem csitul: nemzet-, kultúra- és tudo¬mányellenesnek bélyegzi az Államot, az alapvetô nemzeti (kulturális, tudományos) érté¬kek védelmérôl, jövônkrôl, hagyományainkról, Európáról szipog, és immár maga mögött tudhatja minden alkalma¬zottját, munkatársát, dolgozóját csakúgy, mint a közvélemény többségét (végtére is, ki ne akarná megmenteni a nemzetet, kultúrástul, tudományostul? és, végtére is, ki ne akarna több pénzt?). Az Állam maga is meghatódik, mintegy révületben csak kinyitja azt a nyo¬morult kis költségvetést, és átnyújtja a zsozsót.
Gondolhatunk akár a Magyar Televízióra, akár az egyetemekre, akár a Magyar Tudományos Akadémiára. A koreográfia, a játék forgatókönyve igen hasonló.
De maradjunk csak az Akadémiánál. Az Akadémia elnöke azért lobbizik, harcol, szónokol, azon dolgozik és azért mozgat meg minden követ, hogy pénzt, minél több pénzt szerezzen intézményének. Ki ne állna mellé? Ki ne mondaná, hogy a tudományra már¬pedig sok, minél több pénzt kell áldozni? Ki merné kétségbe vonni, hogy a tudo¬mány magas fokú mûvelése szent nemzeti ügy, jövônk záloga?
Na ugye. Senki. Én sem. Csakhogy úgy gondolom, nem az az igazi kérdés, hogy mennyi a pénz. A megfelelô anyagi támogatásért folyó Intézmény-Állam párharc csak akkor ítélhetô meg, ha tisztázzuk, hogy voltaképpen miféle intézmény kéri a pénzt és mire; ha teljesen világosak a pénz elköltésének, felhasználásának, további szétosztásának szabályai, csatornái, feltételei. Az, hogy az Akadémia, a televízió, az egyetemek stb. a nemzeti kultúra stb. letéteményesei, s hogy úgy, ahogy vannak, tökéletesen be is töltik ezt a funkciójukat, nem axióma, hanem megvitatandó tétel.
Itt az ideje elkezdeni ennek a megtárgyalását. Elôször is adódik, hogy az intézmé¬nyek fejére olvassuk pazarló vagy diszfunkcionális mûködéseiket. Természetesen kapás¬ból tudjuk sorolni a nyugtalanító híreket, kiszivárogtatásokat, pletykákat: a kihasználat¬lan eszközparkról, az elfolyó milliókról, a horribilis fizetésekrôl, az újrabútorozott felsô veze¬tôi szobákról, a fölösleges, semmittevô szervezeti egységekrôl, alkalmazottakról, admi¬nisztrátorokról. Ami az Akadémiát illeti, hírlik, hogy jelentôs összeget szánnak az aka¬démikusok fizetéskiegészítésére, s ahelyett, hogy a lerongyolódott intézményhálózat jutna valami kis pénzecskéhez (postára, számítógépre, könyvre), az Akadémia vezetése elôny¬ben részesíti az akadémikusok gondtalan életének finanszírozását. Ezt nevezik konszoli¬dációnak. (Igaz ugyan, hogy az akadémikusok pénze és az Akadémiáé az állami költségvetésben két külön tétel, de ez itt igazán nem érdekes.) Ugyancsak hallhattunk arról, hogy csekély 300 milliócskát különítettek el va¬lamiféle nemzeti stratégiai kérdé¬sek vizsgálatára. Ezzel az Akadémia Állam Bácsinak akar kedveskedni, bebizonyítani, hogy azért a kis juttatásért, amit kap, ô megteszi a ma¬gáét a nemzet felemeléséért. Mû¬ködik továbbá, az Akadémia kebelén belül, a Széchenyi Mûvészeti Akadémia; nem tudni, mennyi pénzt visz el, talán nem sokat, de azt is teljesen feleslegesen teszi.
(A bizonytalanság teljes; pontos adatokkal, sajnos, nem szolgálhatok. Noha köztestületi tag vagyok, engem az Akadémia nem szokott tájékoztatni arról, hogy mire költi az Államtól kapott költségvetési pénzét. Noha állampolgár vagyok, az Akadémia költségvetéséhez nem jutok hozzá, az illetékesek a Magyar Közlöny megfelelô számához utasítottak, ahol megtekinthetem a Magyar Köztársaság költségvetését. Köszi. Megjegy¬zem, aki manapság belép valamilyen klubba, egyesületbe, szervezetbe, nem gyôzi pa¬pírkosárba dobni a tájékoztatókat, beszámolókat, hírleveleket, meghívókat, ismertetôket. Az Akadémia legalább e tekintetben takarékosnak bizonyul.)
Lehet ezeken a dolgokon háborogni, kell is, hiszen a köz pénzérôl van szó, vala¬mennyiünk adóforintjairól. Ha elég zajt csapunk, még eredményt is elérhetünk: a tévé-kurátorok feneke alól talán kihúzzák az autókat, az egyetemek néha csökkentik az admi¬nisztrációt, az Akadémia esetleg talonba teszi egyik fölösleges projektjét. (Bár így volna.) Ezzel azonban semmi nincs megoldva; sokkal komolyabbak a problémák, hogy¬sem így túljuthatnánk rajtuk.
Maradjunk csak az Akadémiánál. Csöppet sem lehet csodálkozni azon, hogy az akadémikusok, akiknek finoman szólva is igen nagy beleszólásuk van a költségvetésbôl az Akadémiának leosztott pénz felhasználásába, szeretnének minél többet juttatni az aka¬démikusoknak. De azt is tudni kell, hogy az akadémikusok, megint csak finoman szólva, nem mindig a legkeményebben dolgozó, legaktívabb, leginnovatívabb kutatók. Vagy azok, vagy nem. Olykor igen, másszor nem. Akadémikusnak lenni cím; olyan, mint egy belsô Kossuth-díj. De az Akadémián annak van hatalma, akinek címe van. A megbecsü¬léssel nem csak pénz jár – hatalom is. Az akadémiai intézetek sorsát olyanok határozzák meg, akik esetleg nem dolgoznak, nem is dolgoztak soha ezekben az intézetekben; azok, akik valamikori érdemeikért életre szóló címet és rangot kaptak, döntenek azokról a kol¬légáikról, akik minden évben (minden kísérletben, minden cikkben) megméretnek, s ha lazsálnak, bármikor kiakolbólíthatják ôket.
Az akadémikusok persze nyilván a legtöbb esetben kiváló szakemberek, jóindula¬túak és becsületesek. A hiba nem bennük van. Hanem abban a rendszerben, amely össze¬keveri azt az Akadémiát, amelyik címeket oszt, és ahová bekerülni a legkomolyabb tudo¬mányos elismerésnek számít, azzal az Akadémiával, amely a tudományok mûvelésére alapított akadémiai intézményeket mûködteti, amelynek az volna a feladata, hogy haté¬ko¬nyan irányítsa, menedzselje és – igenis – kiszolgálja az ezekben az intézetekben dol¬go¬zó tudósok teljesítményét.
Éljenek soká az akadémikusok, és kapjanak sok-sok pénzt. De az Akadémia kon¬szolidációja nem ez; az Akadémia intézményhálózatból áll, ahol (többnyire, remélhetô¬leg, amennyire telik) komoly kutatómunka folyik. Az akadémikusoknak szánt pénz óha¬tatla¬nul szembeállítja ezt az Akadémiát az akadémikusok (persze, dicsô és felelôsségtel¬jes) grémiumával. Itt dönteni kell, és nem egyszerûen elosztási kérdésben kell határozni, ha¬nem az Akadémia funkciója felôl. (Márpedig ha a címmel-ranggal-hatalommal bírók hoz¬zák meg ezt a döntést, akkor az eredmény nem lehet kétséges.) Az akadémia két tí¬pusa egyre kevésbé összegyeztethetô.
(Megjegyzem, Glatz Ferenc „bankkkonszolidációs” hasonlata, amely oly viharos tetszést aratott az Országgyûlésben, igencsak sántít. A bankokat abban a tudatban kon¬szolidálja az állam, hogy hamarosan saját lábukra állnak, és maguk termelik meg azt a nyereséget, amelybôl a jövôben vígan megélnek. A tudománnyal ez soha nem lesz így. A tudományt mindig támogatni kell, államilag, magántôkébôl, ahogy lehet. Aki ezt a ha¬son¬latot elhiszi, semmit nem tud a tudomány mûködésérôl; aki ezt a hasonlatot bedobja, fél¬revezeti a közvéleményt, még ha a legjobb ügy érdekében teszi is.)
Ami mármost a nemzeti stratégiai kérdésekre szánt 300 milliót illeti, arról írtam már (HVG 1996. november 7.), noha akkor még csak azt hittem, hogy félresikerült el¬nöki szlogenrôl van szó, amellyel plusz pénzecskét szeretne kiénekelni az állam zsebé¬bôl. Be¬bizonyosodott, hogy amit az ember abszurd viccnek szán (ti. hogy erre a célra esetleg külön kutatóintézetet lehetne létrehozni) kis hazánkban könnyedén valósággá vá¬lik. Fo¬galmam sincs, hogy ki, mikor döntött ennek a nemes, de tökéletesen értelmetlen célnak a kitûzésérôl, megvalósításáról, szervezeti kereteirôl; mondom, az ilyesmit nem kötik az egyszerû köztestületi tagok orrára.
A „nemzeti stratégiai kérdésekkel” nem pusztán az a baj, hogy ez a kifejezés va¬lami végtelen ûrt, legjobb esetben káoszt, rosszabb esetben ideológiai maszlagot takar, hanem az, hogy ezek „vizsgálata” vagy „megválaszolása” révén az Akadémia ismét tisz¬tázatlan játszmába megy bele. Megint két funkciót kever, melyek közül csak az egyik a tudós testület sajátja. Az Akadémiának ugyanis tudományos kérdéseket kell feltennie és azokkal kell foglalkoznia; még a látszatát sem szabad keltenie annak, hogy hozott anyag¬ból, megrendelésre dolgozik, hogy szolgáltató-kiszolgáló cég. Az Akadémia legfeljebb olykor, nagyon ritkán, muszájból vállaljon olyan feladatokat, amelyeket nem maga talál ki, amelyeket nem a tudomány maga diktál – és még ezek a kisiklások sem szerencsések. Azt hinni pedig, hogy ezzel bizonyítja nemzeti mibenlétét, elképesztô badarság. Az Aka¬démia attól nemzeti, hogy azt teszi, minél magasabb színvonalon, ami a dolga; ha világ¬színvonalon ûzi a szervetlen kémiát, a matematikát vagy a zenetudományt.
Az ember (vagyis hát én) nem szívesen teszi szóvá még egyszer, amit már szóvá tett. De ha ugyanaz van, ami volt annak idején, akkor aligha tehet mást. Már 1993. elején bátorkodtam megírni, ugyancsak a HVG-ben, hogy az akkoriban kieszelt Mûvészeti (késôbb: Széchenyi) Akadémia célkitûzése zavaros, anyagi bázisa tisztázatlan, és külön¬ben sem illendô a döglôdô akadémiai intézmények zsebébôl akár csak egy fillért is ki¬húzni ilyen célra. Most újra némi enervált közéleti vitácskát kavart, hogy a szegény, sze¬rencsétlen Mûvészeti Akadémia (a Makovecz-Gyurkovics-féle) nem kapott a csúnya Ál¬lam Bácsitól pénzt, pedig az neki jár, mert a Széchenyi Akadémia bezzeg, lám, lea¬kasztja a magáét a Magyar Tudományos Akadémiától, lévén az az ô anya- s apaintézmé¬nye, mi¬féle kivételezés ez, hát miért nem egyforma minden akadémia, a mindenségit. A problema fel lett vetve, megszólaltak mindkét fél részérôl, szóba került a kultúra állami támogatása általában, a két akadémia története, a közöttük feszülô ellentétek természete, tagságuk, politikai el-(nem! nem! soha!-)kötelezettségük. Csak egy nem.
Hogy az egész mûvészeti-akadémiázás úgy hülyeség, ahogy van.
Az ellen persze senkinek semmi kifogása nem lehet, hogy becsületes (vagy akár kevésbé becsületes) emberek, akik jó (vagy akár kevésbé jó) mûvészek, összejöjjenek, beszélgessenek, meghányják-vessék mesterségük gondjait, díjakat osszanak, kooptálja¬nak, tagságuk és tagsági díjuk legyen, a maguk módján, ha ahhoz van kedvük, nyomást gyakoroljanak, olykor kiálljanak ez meg az mellett, elítéljenek, elhatárolódjanak; meg minden ilyesmit, amit az efféle testületek csinálni szoktak. Ha az Országgyûlés úgy ítéli meg, hogy elég érdekes, hatásos, kellemes vagy hasznos dolog ez, akkor – amíg a jelen¬legi elosztási rendszer van érvényben – ezt támogathatja is. De ha az Akadémiát magát nem klubnak, hanem tudományszervezô-irányító intézménynek tekintjük, miért kellene egy efféle klubnak az Akadémia keretén belül mûködnie? Emellett csak homályos törté¬neti-tradicionális érvek szólnának, amelyeket viszont sú¬lyos hiba volna komolyan venni.
Annak idején úgy hangzott az új szervezet létrehozásának indoklása, hogy ez "lehetôvé tenné, hogy a tudományok és a mûvészetek a maguk eltérô módján, de mégis együttes erôvel segítsék elô mûvelôdésünk nemzetközileg is elismert magas szintjének biztosítását" (Népszabadság, 1992. dec. 3.). Ah, be szép. De gondoljuk csak át.
Mert az igaz, hogy Széchenyi Akadémiája nagy súlyt fektetett a magyar nyelv és irodalom felvirágoztatására és védelmére, s hogy abban az Akadémiában helyük volt az íróknak, mûvészeknek, a szellemi (és nem feltétlenül tudományos) élet kiválóságainak. Rendben. A nyelv védelemre, megújításra és terjesztésre szorult, meg kellett teremteni a magyar nyelvû tudományosságot, alapvetô szépirodalmi és tudományos mûveket kellett lefordítani, és az irodalom intézményei a kor nyugat-európai szintjéhez mérve nem vol¬tak megfelelôek. Csakhogy nagy kérdés, hogy ma mi az ördögöt kellene védeni a magyar nyel¬ven és irodalmon; s hogy felvirágoztatásukról vajon tényleg éppen az Akadémiának kell-e gondoskodnia.
Beszéljük ezt meg komolyan. Tegyük félre a nemzeti rizsát, ne hülyítsük egymást zavaros szólamokkal. A magyar nyelvet beszélni kell, meg persze tanítani, és minél job¬ban leírni; ha vannak is, akik védelmére esküdnek fel, ez inkább tudásszociológiai, tudo¬mánytörténeti, ideológiai (rosszabb esetben elmekórtani) kérdés. A magyar irodalmat mûvelni kell, kiadni kell, olvasni kell; ehhez írókra (és, ha tetszik, az ô mindenféle szer¬vezeteikre), könyvkiadókra, könyvtárakra, iskolákra, egyetemekre, könyvesboltokra van szükség – nagyon sok mindenre, de nem akadémiai grémiumra. Az Akadémia – most bi¬zonyára nagyon érdekes és újszerû dolgot mondok – a tudomány mûvelésével foglalko¬zik. (Az irodalomtudomány mûvelésével is, természetesen; magam is ebbôl élek.)
A Széchenyi Mûvészeti Akadémia tagjai és tisztviselôi bizonyára mind remek emberek, kiváló írók, mûvészek, zenészek. Nem velük van a baj. Hanem azzal, hogy en¬nek a testületnek a létrehozásával az Akadémia vezetése ismét maszatolt egyet azon a ké¬pen, amely az Akadémia funkcióit volna hivatva ábrázolni. Az igen jóindulatú értel¬mezés, ha úgy véljük, hogy négy évvel ezelôtt ideológiai-politikai alkuk vagy lobbyérde¬kek miatt kellett kieszelni ezt az egyletet. A helyzet sokkal rosszabb: nem bûnrôl, hanem hibáról van szó. Az Akadémia ugyanis nem volt hajlandó racionálisan megvitatni, hogy mi is ô voltaképpen. Úgy tett, mintha minden további átgondolás nélkül alkalmazni le¬hetne Szé¬chenyi Akadémiájának célkitûzéseit a 20. század végén; mintha ezek a célok ma is, válto¬zatlanul, ugyanazok volnának (no jó, kiegészítjük kicsit az ûrkutatással meg a számítógé¬pekkel). Szép dolog a hagyománytisztelet, csak épp – ez esetben legalábbis – megspórolja az önvizsgálatot.
Tanulságokat levonni fölösleges is. Csak ismételni tudnék: nem kizárólag az el¬fagyizott pénzekkel van baj, nem csak ezekrôl kell beszélni, hanem arról a rendszerrôl, amely a pazarlást és funkciózavart lehetôvé teszi, olykor egyenesen kikényszeríti; a pénzt, sok pénzt, mi¬nél több pénzt kérô, követelô, kikényszerítô nagy intézményeknek úgy kell átalakulniuk, hogy ezt az átalakulást ne azok hajtsák végre, akik konzerválásuk¬ban érde¬keltek; s az áta¬lakulást olyanoknak kell megvitatniuk, megtervezniük és jóvá¬hagyniuk, akik olcsóbb, hatékonyabb és tisztább funkciójú intézményeket szeretnének. Nem tudom, kik ezek, és hányan vannak. De a vitát ideje elkezdeni.

By the way... Amikor meg Kalman C irni mert.... Ezt meg az elozo akademiai valasztas elott irta, de a jeloltek nevenek kivetelevel sajnos minden mondata ervenyes most is. Ez is mutatja, milyen hatalmas 'reformok' tortentek az elmult 6 evben.

ÉLET ÉS IRODALOM, XLVI. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM, 2002. május 3.


KÁLMÁN C. GYÖRGY:
MTA - választások előtt

Túl vagyunk, ha ugyan túl vagyunk, a parlamenti választásokon, választott az ország, és októberben majd újra szavaz, addig szuszoghatunk egy kicsit. Viszont lesz hamarosan még egy választás, ami elég keveseket érint, és még kevesebbeket érdekel, ezért a jelen morfondírozást legszívesebben pici betűkkel szedetném, és már idejében felszólítom a kedves olvasót, hogy lapozza át, hacsak nem épp egy kis belterjességre vágyik.
A Magyar Tudományos Akadémia május elején meg fogja választani új elnökét.
Ez nem ilyen egyszerű. A Magyar Tudományos Akadémia köztestület, amelynek sok ezer tagja van, ám az elnököt nem ezek a tagok választják, hanem az akadémikusok (no, ez majd külön magyarázatra szorul, hogy az kicsoda), akik elég kevesen vannak, olyan százas nagyságrend lehet, és a köztestület választott képviselői, akiket valamenynyi köztestületi tag olyan félig-meddig titkosan (szétküldött levél útján) tavaly megválasztott.
Mi az Akadémia?

Az Akadémia azonban nemcsak köztestület, amelyben tag lehet bárki, aki a megfelelő tudományos fokozattal rendelkezik (kandidátus vagy PhD); Akadémiának nevezik azt a szűkebb grémiumot is, amelyik a döntéseket valójában meghozza (ide tartoznak az akadémikusok és az Akadémia apparátusa: mindenféle osztályok, titkárságok, elnökség, ilyesmi), és ebben egyáltalán nincsen benne a köztestületi tagság (legföljebb választott képviselői révén, akik a közgyűléseken részt vesznek - viszont a döntések jó része nem a közgyűlésen történik); valamint ugyancsak Akadémiának nevezzük azt a kutatóintézeti hálózatot is, amelyben sok-sok ezer ember dolgozik (kutatóként, asszisztensként, könyvtárosként, adminisztrátorként), s ők viszont nem szükségképpen mind köztestületi tagok, sőt. Másfelől persze az Akadémia köztestületi tagja lehet az is, aki soha nem dolgozott az Akadémia egyik kutatóintézetében sem. Tovább is van, mondjam még?
Mondom. Először: az akadémikusi cím tudományos teljesítmény elismerése, és akadémikussá maguk az akadémikusok nevezik ki azt az akadémiai doktori címmel rendelkező tudóst, akit erre méltónak ítélnek; másodszor: aki akadémikussá válik, dönthet az Akadémia dolgaiban (a legkülönfélébb pénzügyi és szervezeti kérdésekben, amelyek többnyire a kutatóintézeteket és magukat az akadémikusokat érintik), tehát akadémikusnak lenni egyúttal hatalmat is jelent ("A köztestület nem akadémikus tagjai jogaikat (...) képviselet útján gyakorolják" - írja az akadémiai törvény. Amiből az következik, hogy az akadémikus tagok nem képviselet útján gyakorolják jogaikat, vagyis az akadémikusok automatikusan beleszólhatnak az Akadémia irányításába, a tudományos rang közvetlenül az irányítást is garantálhatja); és harmadszor: az akadémikusoknak életük végéig havonta komolyabb juttatás is jár anélkül, hogy ezért bármit nyújtaniuk kellene, akár örök időkre abba is hagyhatják a kutatást, tehát akadémikusnak lenni elég sok pénzt jelent. Pénzt jelent abban az értelemben is, hogy a tudósok az Akadémia pénze (közpénzek) felett rendelkeznek, és az összeférhetetlenség eszméjének nagyobb dicsőségére tudóstársaiknak (és/vagy maguknak) osztják ki. Az Akadémia továbbá a tudósok nagy családjának ideológiáját közvetíti a tudomány minden rendű és rangú művelője felé, ami a gyakorlatban azt (is) jelenti, hogy a személyekről, szerkezetről, célokról elhangzó kritikus szavakra csak annyi reakció szokott érkezni, hogy felsőbb körökből fájdalmas sziszegés hallatszik: már megint támadják (kívülről) vagy elárulják (belülről) az Akadémiát, fogjunk össze, védjük meg magunkat. Az Akadémia ráadásul afféle tudományos csúcsszerv is: azt, hogy ki lehet egyetemi tanár a tréfásan autonómnak nevezett egyetemeken, a Magyar Akkreditációs Bizottság akadémiai doktori címhez köti.
Ez a rendszer két feltételezésre épül: hogy aki jó tudós, azt mindenki más is annak tekinti (és csakis a valóban jókat tekinti annak), ezért az akadémikussá válás megbízható, csalhatatlan mérce; valamint hogy aki jó tudós, az vezetőnek is alkalmas, az dönthet az Akadémia pénzei, tervei, felépítése stb. felől. (Ez utóbbi feltevés irányítja egyébként az elnök megválasztását is: mintha szükségképpen annak kellene irányítania egy jelentős pénzek fölött diszponáló, nagy szervezet működését, aki tudományágának művelésében kitüntette magát.) Elég evidens, hogy egyik feltevés sem magától értetődő és legalábbis megkérdőjelezhető.
Senki nem fog rákérdezni. Akik ezt hatékonyan megtehetnék, azok az akadémikusok. Ki mással állna szóba a döntéshozó (a parlament, amely az akadémiai törvényt is megalkotta), mint velük?
Az elnök

Minden faluban van egy nyugdíjas tanító bácsi, aki varázsvesszővel kísérletezik, és a tömegvonzás egészen új megközelítését meséli a kocsmában; vagy idős állatorvos, aki végleges megoldást talált a magyar és a baszk nyelv titkos összefüggéseire, és már vett is egy páncélszekrényt, amelyben készülő etimológiai szótárának kéziratát tartja; vagy bogaras agronómus, aki Magyarország első és második világháborús részvételére vonatkozóan dolgoz ki gyökeresen új koncepciót. Nos, ezt a lélektanilag nagyon is érthető, ám tudományosan eléggé kétséges szellemi állapotot nevezte az Akadémia most leköszönő elnöke szintetizáló jellegű munkásságnak - amikor az ember nem azzal foglalkozik, amihez ért, hanem ami "érett" korában egyszerre érdekelni kezdi, s amiről úgy véli, kellő intelligenciával és szorgalommal könnyedén elsajátítható.
Ne legyünk igazságtalanok: vannak bölcs emberek, akik szinte bármiről beszélnek, az megfontolandó, továbbgondolandó, megvitatandó. De nem minden bölcs ember (és nem minden akadémikus) ilyen. Erre maga a leköszönő elnök mutatott példát, aki a vízügytől az agráriumig mindenről akadémikusi-elnöki legmagasabb véleményét nyilvánította ki, éspedig legalább egy esetben, a nyelv ügyében, tudományosan aligha minősíthető "tézisei" egyenesen vezettek a tudomány és a politika legrosszabb fajta összekeveréséhez, a nyelvtörvényhez, amely kellőképpen bekente kedvenc Akadémiánkat a populista politika rossz szagú, csúszós-ragacsos, khm, anyagával.
De ne bántsuk a személyeket. A leköszönőt már egyébként sem érdemes. És tudományos szempontból a választhatókkal sincs semmi baj: mindketten - Vizi E. Szilveszter és Hámori József - szakmájuk kiválóságai, komoly életmű áll mögöttük, külföldön is hírnevesek, nagy tekintélyű, iskolateremtő tudósok. Nem is hiszem, hogy olyan fontos volna, melyikük lesz az elnök; nem személyi kérdésekről van szó.
Igaz ugyan, hogy némely tudományon kívüli kérdések azért feltehetőek volnának nekik, olyanok, amilyeneket senki nem fog a választás fennkölt pillanataiban nekik szegezni: hogy mi köze van egyiküknek egy bizonyos nem létező, ám busás állami támogatásban részesülő és komoly ingatlanvagyonnal rendelkező televízióhoz, s hogy ennek révén miféle kapcsolatot ápol azzal a magyar-német médiacézárral, akire a legfinomabb megfogalmazás az, hogy nem a tudomány embere; hogy ő volt az egyik, aki "szintetizálónak" érezte magát, amikor simán belement, hogy ő legyen az életminőséggel, valamint a gyógyszerellátással foglalkozó (továbbá, hogy ne maradjon munka nélkül szegény, a tudományos és műszaki haladás eredményeinek árfelhajtó hatását vizsgáló) stratégiai-program-kutató-csoport irányítója (a továbbiakban: "pogi-ropi-fanta" csoportok, az Akadémia nagy pénzújraosztó akciója); hogy összeegyeztethetőnek tartja-e pozícióját azzal, hogy a Széchenyi-tervnek becézett költségvetési pénzből hatalmas összeget ítél meg kutatásaira a persze teljesen független zsűri. (Az Akadémia olyan testület, ahol semmiféle szabály nincs az összeférhetetlenségre. Mindennapi gyakorlat, hogy a pénzek elosztásánál, utazások odaítélésénél, támogatások és kedvezmények elbírálásánál olyanok nyüzsögnek, akik maguk is érintettek.) Másikuk évekkel ezelőtt szentül megígérte a legjelentősebb külhoni tudományos szaklap hasábjain, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) az összeférhetetlenség kiküszöbölése végett külföldi szakembereket fog bevonni az értékelésbe - ez azóta sem történt meg; ő volt az, aki miniszter korában jócskán kitömte a minimum szélsőjobbosnak nevezhető Demokratát, és áthelyeztette a Nemzeti Színházat. Nyilván mindketten szó nélkül fogják vállalni a Szent Korona Testületi tagságot, a magyar tudományosság nagy szégyenére. Szóval mindezt ne firtassuk, ahogyan nyilván senki nem is fogja firtatni.
Ne feszegessük, hogy az akadémiai törvény magát az elnökválasztást is eléggé furán szabályozza. A törvény 15. § (1) alapján "Az Akadémia elnökét a hazai akadémikusok közül - a hazai akadémikusok javaslata alapján - legfeljebb öt évre a közgyűlés választja; tisztségében a köztársaság elnöke megerősíti." Vagyis nem a köztestület javasol, hanem az akadémikusok; nem a választottak, hanem a kiválasztottak. Megszavazni aztán már joga van a köztestületi képviselőknek is. Ha ez volna az a cél, amit a törvény preambuluma említ, hogy "a magyar tudományosság nagy múltú nemzeti intézményének működési és tevékenységi szabadsága - a tudományt művelő és képviselő más intézmények autonómiáját nem csorbítva - önkormányzati jogainak törvényi megerősítésével kiszélesedjék, belső életének demokratizmusa erősödjék", akkor ez igen sajátos szabadság és "demokratizmus".
Hagyjuk most azt is, hogy az Akadémia elnökét a törvény értelmében "a miniszteri illetménnyel azonos mértékű illetmény" illeti meg, s hogy egyáltalán törvény szabályozza ezt az illetményt - holott ez a kérdés a köztestület belső ügye kellene, hogy legyen, határozhatna erről a közgyűlés, vagy intézkedhetne erről az alapszabályban. Az sem most fog eldőlni, hogy az elnök jogállására vajon miért a köztisztviselői törvény érvényes, mintha csak kormányalkalmazott volna, holott elvileg független köztestület élén áll. Ráadásul ugyancsak a törvény rögzíti - ismét: a közgyűlés vagy az alapszabály helyett - , hogy "A főtitkárt a közigazgatási államtitkárral, a főtitkárhelyettest pedig a helyettes államtitkárral azonos mértékű illetmény és fizetett szabadság illeti meg".
Azon sem érdemes gondolkodni, hogy melyik jelölt milyen programmal áll elő. Amikor ezt írom, ennek se híre, se hamva, és ha talán nyilatkozgatnak is valamit, azon úgysem ismeri ki magát senki, és a választókat nem ez fogja érdekelni, hanem mindenféle folyosói értesülések, elsuttogott ígéretek, hátba veregetésbe burkolt fenyegetések irányítják majd őket a döntésben. Tehát - ismét - a választásnak túl sok tétje nincs, mindkét jelöltnek megvan a maga informális tábora és szűkölő ellenzéke.
A tét meg a mani

Ne beszéljünk tehát a személyekről - a választásoknak mégis hatalmas tétje van. Illetve: nyilvánvaló, hogy ez a tét ismét nem kerül elő, elsüllyed újabb hosszú évekre - csak éppen lehetne tétje, ha valakinek érdeke volna (és hatalmában is állna), hogy megmutassa ezt a tétet. Az egész Akadémia problémája az, hogy mindazoknak, akik döntési pozícióban vannak, elemi (anyagi, hatalmi és tudományos) érdekük a status quo fenntartása, a problémák (legalábbis a legtöbb probléma) szőnyeg alá söprése. Simán (vagy kevésbé simán, mindegy) meg fogják választani az új elnököt, aztán többé-kevésbé marad a "folytonosság, állandóság, kiszámíthatóság, megbízhatóság", ahogyan ilyenkor szépen és biztatóan meg szokás fogalmazni - vagyis a langyos mocsár.
A pogi-ropi-fanta csoportok 1997-ben alakultak, azért, hogy az Akadémia a költségvetésből minél nagyobb pénzt tudjon kipumpolni. Mire? Részint persze saját fenntartására, kutatásainak további finanszírozására, de részint csak azért, hogy fontosságát, megkerülhetetlenségét és állandóságát a politikai vezetés előtt bizonygassa. Azt mindenki, aki valamenynyire is konyít a tudományhoz, sejtette, tudta, hogy nem a pogi, ropi és fanta társaságában eltöltött kétnapos konferenciák viszik előre a tudományt, hogy nem attól várhatók új eredmények, hogy mindenki elgondolkodik a jó tágra szabott és általános témán, aztán ír 12 flekket, amiből később reprezentatív kiadvány készül. Már a "nemzeti stratégiai programbizottságok" felállításakor nyilvánvaló volt, hogy a megfogalmazott kérdések sem tudományos problémák, legföljebb (jó esetben) tudományirányítási - menedzselési -, politikai jellegűek. Olyannyira, hogy volt olyan bizottság, amely az arcátlanság teljes nyíltságával a külföldi magyar tudósok ösztöndíját jelölte meg kutatási (!) témaként, s mivel anyagiakról van szó, egy jeles atomfizikus lett az elnöke. (Mindezt megírtam 1997 végén a Narancsban.)
Pénzre persze nagy szüksége van az Akadémiának, ezért megy bele ilyen megalázó, sunyi, kínos alkukba. A nagylelkű gróf ajándéka természetesen máig nem tartott ki. Az Akadémiának (bármit értsünk is ezen) van némi vagyona, de nem abból él, hanem évente kap apanázst a költségvetésből, az adófizetők pénzéből. És ez nagyon rendben is van így: a tudományos kutatást az államnak kutyakötelessége támogatni, bár még jobb lenne, ha létezne a nyugati megoldásokhoz hasonló elosztórendszer, amely nincs kiszolgáltatva sem a tudományos klikkeknek, sem a mindenkori kormánynak. A baj az, hogy az akadémiai törvény sok mindenről szól (sok hülyeségről is), sok mindent szabályoz (azt is, amit nem törvényben kellene szabályozni), de arra semmi garancia vagy automatizmus nincs, hogy a mindenkori költségvetésnek mennyit kellene a tudományra szánnia. Ennek kiharcolása a mindenkori parlament és elnök alkujának lesz az eredménye. Így hiába minden jó szándék, függetlenségi nyilatkozat, alkalmanként "merész" morgolódás - az Akadémia tisztségviselőinek szorosan a hatalom (politika) alfele körül kell sürgölődniük, gesztusokat kell tenniük, propagandisztikus akciókban kell részt venniük, évente, havonta, naponta kell nélkülözhetetlenségüket és lojalitásukat bizonygatniuk. A pogi-ropi-fanta csoportok ennek csak nagyon feltűnő és különösen ellenszenves megnyilvánulásai voltak, de kicsiben naponta ez zajlik.
Kinek jó ez?

Az Akadémia vezetői és apparátusa jól megvannak így. A hatalom, a tudomány és a pénz egészségtelen összefonódását ők személyes sikerek forrásaként élik meg, egzisztenciális fenyegetettségük nincs (szemben a kutatókkal), nem érdekük sem akadémiai törvényt, sem a döntéshozatali mechanizmusokat, sem az államhoz fűződő viszonyt bolygatni. Napi kétségbeesett küzdelmeiket (amelyek az akadémikusok esetében nyilvánvalóan a tudományos teljesítmény rovására mennek) a befolyásos (tudomány)politikus, a kegyes pénzosztogató, a mindenhez értő nagy tudós kellemetes szerepei egyensúlyozzák ki és hálálják meg.
Jól megvan ezzel a hatalom is, a parlament is. A hatalom kéjjel tűri, sőt elvárja, hogy a magyar tudomány (amelyre néha oly jó büszkének lenni) a megfelelő helyeken nyalogassa, ezért kénye-kedve szerint jutalmazza is. A parlament nem mer az Akadémiához nyúlni, mert azonnal felhangzana a sikoltozás, hogy a politika beleszól az amúgy hihetetlenül független tudományos szféra belügyeibe. És mint írtam, a politika egyébként is csak a felső vezetőkkel áll szóba, akik viszont... Stb.
Vesztenivalójuk a kutatóintézetekben dolgozó tudósoknak van (tehát azoknak a köztestületi tagoknak, akik történetesen egyúttal az Akadémia alkalmazottai is) - a többi köztestületi tagot legföljebb nagyon áttételesen érinti az Akadémia működése. Ők pedig igen kevesen vannak, alulfizetettek és függő helyzetűek, tudományterületüktől függően reménykednek egyik vagy másik elnökben, elnökhelyettesben, főtitkárban, meg más dolguk is van, ezért nem várható tőlük nem hogy ellenállás, de még hangosabb szó sem. Ez teljesen érthető.
Szóval, választások lesznek, mindegy.

(A szerző akadémiai dolgozó [is], köztestületi tag)

"Hinni szeretném, hogy nem fenyegettek meg kirúgással senki kutatót az Akadémián azért, mert kritizálta a működést, a rendszert. Ha tud ilyesmiről, kérem, írja meg, akár emailben is."

Osszeszamoltam: kozvetlen vagy megbizhato forrasbol tudok tovabbi 6 masik ilyen esetrol. Minthogy ezek a szerencsetlen erintettek meg Magyarorszagon vannak, nem fogok neveket irni. De a sema tobbnyire hasonlo. Mint az 'atkosban', bizonyos akademikusok 'leszolnak' bizonyos tanszekvezetoknek, vagy rektoroknak, akik aztan elvegzik a piszkos munkat. Egypar telefon az egesz, es nem piszkolja be az akademia a kezet -- a piszkos munkat a lekotelezett (vagy jovobeli 'szolgaltatasokat' varo, korrupt, lelkiismeretlen, megfelelmlitett - nem kivant torlendo) koztestuleti tagok vegzik el.

Nirvánia:
- a doktori eljárásban az egyébként tiszteletdíjat kapó köztestületi tagok külön díjazás nélkül vegyenek részt - ez. pl. egy akadémiai kezdeményezés volt.
- a tiszteletdíjak megszüntetése, az MTA költségvetési támogatásának radikális csökkentése markáns álláspontja volt a kritikusoknak
- kell-e központi apparátus: nyilvánvalóan ne a központi apparátus egyik tagja érveljen az igen mellett, nem is teszem. Mást mondok: gondolják át az intézetek, milyen szolgáltatásokra volna szükségük (néhányra biztosan lesz, mert ezeket egyszerűen nem gazdaságos és hatékony intézeti szinten fenntartani), erre milyen ráfordítást érdemes áldozniuk, mi az ebből, amit nem külsős cégektől, hanem egy általuk fenntartott központból jobb igénybe venniük, határozzanak meg minőségi mércéket, ezek teljesülését mondjuk kétévente értékeljék - ehhez adjuk hozzá a köztestületi működés (doktori eljárás ilyesmi) adminisztrációs szükségletét. Mindezt érvényesítsék a költségvetés elfogadásakor. Ennyi sztem a központi apparátus. Hol hiba a gondolatmenetben?
- közvetítés: köszönöm, hogy aggódik emocionális tölteteimért, megnyugtatom, ok nélkül: van én nekem elegendő identitásképző kötődésem az életben, nincs szükségem ehhez országos nagyintézményre.
- egyszerűen munkakörömnek megfelelően teszem a dolgom, ami a következő (és ezt már korábban is leírtam): elsősorban és mindenekelőtt közvetíteni a magyar tudomány eredményeit, értékeit a közvélemény és döntéshozók számára; a köztestület tagjai és az MTA vezetése számára kommunikációs háttérszolgáltatást nyújtani; tájékoztatni a tudományos köztestület legitim képviseletének, tehát az Akadémia testületeinek és vezetésének álláspontjáról, törekvéseiről, működéséről az akadémiai és a külső közvéleményt; védeni mindazt, ami érték az Akadémiában.

Amerikai magyar I.:
ha már az igen tárgyszerű személyeskedésre telik csak, akkor legyen legalább pontos:
“Nyilvan vitatod, mert akkor vege lenne az allasodnak, meg az Akademia emloin nevelkedett Mindentudas KFT-dnek, amibol eddig jol megeltel, es az alabbi hirek szerint ezutan is meg fogsz.”
- a Mindentudás Egyetemét működtető gazdasági társaság nem kft, hanem kht, ami igen nagy különbség, ráadásául a tulajdonosa a Magyar Telekom és az MTA
- a ME-t néhányan kitaláltuk, megszereztük hozzá a pénzt a piacról, majd felajánlottuk az Akadémiának az egész projektet
- az MTA egyetlen forintot sem rakott a programba, ezzel szemben a ME révén közvetlenül százmilliós nagyságrendű támogatás jutott a magyar tudománynak és milliárdos nagyságrendű ráfordítás a tudósok (köztük pl. Szabó Csaba) megismertetésére.
Vagyis a csendőrpertuban leírtak egyszerűen nem igazak, de csak bátran. És hát “Amerikai magyar”ként kissé óviláginak tűnik más pénztárcájában kotorászni, ha az nem közpénzekből táplálódik - de elismerem, ez más modell, mint milliárdos költségvetési pénzt zsebretéve panaszkodni a szomorú üldöztetésen.

Amerikai magyar II.:
Tehát a történet tényszerű része arról szól, hogy akadémikusok dühösek voltak Szabó Csabára, és (szerinte) ezért érte hátrány a saját egyetemén. Akkor mégegyszer megkérdezem: kit ért retorzió az Akadémián azért, hogy kritikus véleményét elmondta? Például Darvas Béla elmondása szerint most kapott magasabb fizetésű szerződést, Kálmán C. György továbbra is akadémiai kutató. Tehát?

Amerikai magyar III:

Egyrészt javaslom az internetebnn elterjedet linkek használatát, hogy technikailag olvasható legyen a blog, egyébként az idézett anyag linkje sezrepel a blogban.
Másrészt Kálmán C. György nem szüntette meg közírói működést rendszeresen publikál, ami természetes.
Azt pedig újra kérem, hogy igazolja valamivel állítását, miszerint legalább 6, az MTA által közvetlenül vagy közvetve megfenyegetett kutatóról tud - egyébként a dolog hiteltelen. Nem állítom természetesen, hogy Magyarországon a "leszólások" rendszere ne volna reális, de az Aakdémiával szemben kritikusan megszólalók üldöztetése legalábbis minimális igazolást igényelne.

Ha jól értem akkor minimum egy teljesen konkrét esetet sikerült nevekkel, időpontokkal Amerikai magyarnak prezentálni, tehát kétség eloszlatva.
Tehát mostmár egyértelmű mindenkinek hogy mi folyik az akadémián a magyar adófizetők pénzén.
FELHÁBORÍTÓ
Én mint magyar adófizető kikérem magam és a többi adófizető nevében, hogy miközben az adókkal sanyargatnak minket, az MTA a Magyar származású és kiválló tudósainkat elüldözze néhány egyén kénye kedvére, úgy, hogy eközben ezek a tudósok a MI pénzünkön tanultak az egyetemeken, főiskolákon.
Ki és mikor parancsol már megálljt ennek a sok évtizede folyó ámokfutásnak?
Mellesleg a fent nevezett Szabó doktor a saját tudományágában a világon már a 7. Másik magyar tudós, tehát egyetlen akadémikus sem szerepel ilyen előkelő pozícióban a világranglistán.
Tehát zavarjuk el a pénzünkön élősködő összes inproduktív akadémikust, és hozzuk haza az elit tudósainkat a világ minden részéről, és építsük végre a tudásalapú országot a jővő nemzedékei számára!
A megoldás tehát egyszerű, változtatni gyökeresen kell, és irány előre. Aki nem érti meg, és nem fogja fel, hogy ez így kell hogy legyen, az nem magyar, és annyi sütnivalója sincs, hogy a cipőmet megpucolhassa.
Kár, hogy ezt a blogot alig alig valaki látogatja, biztosan nem ok nélkül.

FGY: "Kálmán C. György nem szüntette meg közírói működést rendszeresen publikál" es "továbbra is akadémiai kutató. Tehát?"

Csak eppen nem az MTA szervezetevel es mukodesevel kapcsolatosan publikal.

Nyilvan erre az lesz a tipikus FGY valasz, hogy 'biztosan azert, mert mar mindent elmondott a dologrol, es nyilvan erdekesebb temakat talalt'.

FGY" elismerem, ez más modell, mint milliárdos költségvetési pénzt zsebretéve panaszkodni a szomorú üldöztetésen."

Ez gondolom a Szabo Csabaval kapcsolatos mocskolodo Nepszabadsag cikkre vonatkozik.

Ime a link

www.nol.hu/cikk/406145/

es az a bizonyos bekezdes:

"Az is több mint furcsa, hogy az épp az Amerikából visszatért Szabó Csabával fémjelzett pályázat 1,8 milliárdos szerződésének megkötése után néhány nappal az ipari partner Comgenex céget amerikaiaknak adták el, így a magyar adófizetők pénze egy külföldi vállalkozást segít."

Ezt en is olvastam. Csakhogy a SOTE-n dolgozo ismeroseimtol tudom, hogy a penz a SOTE-re megy (vagy ment), es nem az o zsebebe, es neki pedig nincs a Comgenex cegben reszesedese.

FGY: "igazolja valamivel állítását, miszerint legalább 6, az MTA által közvetlenül vagy közvetve megfenyegetett kutatóról tud - egyébként a dolog hiteltelen"

Ugy latszik ket pelda nem volt eleg. Persze, mindjart kuldom a teljes listat. Adjak hozza telefonszamokat es lakascimet is?

Az atkosban volt ez is az egyik szokasos strategia: Az letezo szocializmus jovialisnak tuno (de beepitett es lekotelezett) kepviseloi eljatszottak, hogy ertelmes vitat szeretnenek folytatni az ellenzekkel. Elbeszelgettek, jegyzeteltek, aztan jelentettek a 'kozhangulatrol' a feletteseiknek. Dehat ezt mar sokan megirtak ebben a blogban: az MTA egesz intezmenyrendszere az volt szocializmusban alakult ki - miert is valtoznanak a modszerei? Felepites es funkcio tokeletes osszhangban.


FGY: "Tehát a történet tényszerű része arról szól, hogy akadémikusok dühösek voltak Szabó Csabára, és (szerinte) ezért érte hátrány a saját egyetemén. Akkor mégegyszer megkérdezem: kit ért retorzió az Akadémián azért, hogy kritikus véleményét elmondta?"

Mint mar elmagyaraztam, legutoljara Kalman C Gyorggyel fogattak be a szajat az MTA-n alkalmazottak kozul. Ezt lehet tagadni, es felremagyarazni, de attol meg a helyzet nem valtozik.

Egyebkent az MTA es az egyetemek teljesen osszefonodtak a magyar tudomanypolitikai katyvaszban. Meg lehet nezni, hogy a SOTE-n az elmult evtizedekben az osszes rektor, ahogy rektor lett, nem sokkal utana akademikus is lett. Erdekes egybeeses, ugyebar. (Az egyetlen kivetel Rosivall professzor volt, aki elkezdett nehany reformot, es ennek oromere gyorsan megbuktattak, es igy nem volt ideje bekerulni akademikusnak). Lasd meg: Akademiai kutatocsoportok az egyetemeken, Akademia minositi az egyetemeken az egyetemi tanari minositeseket, akademia adja a nagydoktori fokozatot, ami az egyetemi elorelepes feltetele, satobbi.

Nyilvan ez meglepo lesz FGY urnak, de eddig meg olyat nem hallottam, hogy az MTA intezmenyrendszerein belul, a helyzetet elvezok kritizaltak volna a rendszert. Inkabb az jellemzo, hogy a kozepgeneracio tagjai turnek, nyelnek, es megvarjak, mig ok kerulnek a felso retegekbe, hogy aztan ok elvezzek az eletuk vegeig a juttatasokat es szolgaltatasokat. Erre megint csak legalabb 6 konkret peldat tudok, akik ezt ferfiasan vagy noiesen be is valljak, habar tobbnyire nem buszkek a dologra. De azert racionalizaljak valahogyan maguknak, hogy ne kelljen belekopniuk reggelente a tukorbe. Ez a magyar modi, de ezt is leirtak mar sokan a blogban, es Darvas Bela Index interjujanak (Akademikus az lesz, aki hallgat) is ez volt az egyik (sajnos ujszerunek nem mondhato) eleme.

Igy aztan szepen visszatertunk a blog tetejen idezett es hamisithatatlan FGY-i stilusban szandekosan szandekosan felremagyarazott Darvas Belahoz.

Amerikai magyar
No, azért vannak határok, amiken túl nem ildomos lépni, még azon a személyeskedő szinten sem, amit képvisel.
Hogy a hallomásokra alapozott történeteket bizonyított állításnak tekinti, az egy dolog, nem érdemes tovább firtatni. Hogy egy bekezdésen belül ellentmond magának (lasd: "eddig meg olyat nem hallottam, hogy az MTA intezmenyrendszerein belul, a helyzetet elvezok kritizaltak volna a rendszert" majd lejjebb: "Darvas Bela Index interjujanak (Akademikus az lesz, aki hallgat) is ez volt az egyik (sajnos ujszerunek nem mondhato) eleme" - tehát csak van, aki kritizálja...), azt is lehet, ha az indulat kijön. Hogy tényszerűen téves dolgokat ír a támogatott kutatócsoportokról vagy az egyetemi tanári kinevezésekről az majd elmúlik, ha utánanéz. Hogy nem tetszik a stílusom és a véleményem, arról személyeskedhet is, más az ízlésünk.
De azt kikérem magamnak, hogy feljelentgetőnek állítson be, honnan vesszi az anonimitáson túl a bátorságot (inkább gyávaságot) ehhez? Nyilvános fórumon, vállalva a nevemet fogamazom meg a véleményemet és fogadom még az olyan színvonalú hozzászólásokat is, mint a magáé. Ezt hangulatjelentésesdinek, feljelenetés-előkészítésnek minősíteni nem csupán ostoba, de becsületbe gázoló személyeskedés is. Kérem, erre használja a saját közegeit, ezt nem kötelességem eltűrni.

FGY:"Nyilvános fórumon, vállalva a nevemet fogamazom meg a véleményemet".

Kerdesem: Az On velemenyet vagy az MTA-et?

En egyebkent eddig csak ellenvelemenyeket lattam Ontol. A dolog ugy mukodott eddig, hogy valaki irt vagy mondott valamit, ami Onnek vagyis az MTA-nak nem tetszett, es akkor jott a ledorongolo valasz, felremagyarazva mindent amit csak lehet, szandekosan felreertelmezve az illeto allitasait -- ugyanabba az ujsagba vagy masikba, az 'olvasok hiteles tajekoztatasa' celjabol.

En meg pro-aktiv velemenyt nem olvastam, ami ne reakcio lett volna, valamilyen a magyar ugynevezett 'tudomanyossagot" ert ugynevezett 'tamadasra'.

Kerdes, hogy ilyen batran vallalna-e a 'velemenyet', ha mondjuk egy egyetemen dolgozna, nem tetszene Onnek a rendszer (mint ahogy ebben a blogban egyetlen hozzaszolonak sem), es a fonoketol fuggene a szerzodese meghosszabbitasa, es latta/hallotta hogy hogyan jarnak, akik nyilvanosan ki merik nyitni a szajukat.

Igy, sok szaz amademikussal es egy monstrum intezmenyhalozattal a hata mogott, nehez elkepzelni, hogy nem szintisztan fizetesbol lelkesedik es vedelmez.

FGY: ""eddig meg olyat nem hallottam, hogy az MTA intezmenyrendszerein belul, a helyzetet elvezok kritizaltak volna a rendszert" majd lejjebb: "Darvas Bela Index interjujanak (Akademikus az lesz, aki hallgat) is ez volt az egyik (sajnos ujszerunek nem mondhato) eleme" - tehát csak van, aki kritizálja...)"

Jaj, mar megint ez a szandekos felremagyarazas. Azt irtam, hogy az MTA intezmenyrendszeren belul, a helyzetet elvezok kozul nem kritizal senki nyilvanosan. Darvas professzor nem szamit az MTA bennfentesenek, es nem elvezi a helyzetet.

Valami ilyesmire lehetett számítani. A SciCom összeszorított foga végig jól érzékelhető volt. Ezért jöttem vissza; tudni akartam, hogy miért teszi. Lehet, hogy más személyiség lapul odabent? Nem. Véletlenül sem. Aki ilyen cinikus bekezdést le tud írni a teljesítményről (itt Szabó Csabáról), annak el kellene kerülni a tudományról való „kommunikációt”. Szabó esete emberileg és teljesítmény szempontjából is felháborító, de az MTA veszített vele a legtöbbet. (A virtuális becsületét.) Nem válaszolt nekem korábban arról, hogy vajon miként nem lett akadémikus Nagy Ferenc (www.doktori.hu/index.php?menuid=192&sz_ID=4460), mert például az éppen megválasztott BB (www.doktori.hu/index.php?menuid=192&sz_ID=2566) az ő teljesítményének töredékével lett levelező akadémikus. Tudja mit hallottam, hogy NF azért nem lesz soha akadémikus, mert nem tud szépen magyarul beszélni, és hogy kinyúlt pulóverekben jár, s talán a frizurája sem éppen perfekt. Nevetséges. Őt tényleg ezért kellene szeretnünk? (A SciCom nem beszélné rá a saját fodrászára, egy vadkacsázó zakóra és propellernyakkendőre?) Szóval miért kell példákat sorolni ahhoz, hogy a SciCom is elhiggye, amit mindannyian tudunk. A tudományos kiválasztás folyamata haldoklik (sokan és sokat telefonálnak a választások előtt); azt nem elsősorban a tudományos teljesítmény irányítja. Miért kellene nevén nevezni azokat, akiket megszólítottak, hogy vegyenek vissza a hangjukból. Tényleg azt hiszi, hogy van olyan, aki magán kívül „nem tudja”, hogy egy odaszólós rendszerben élünk. Valóban nem az ragadta meg Darvas történetéből, hogy az egyik odafigyelő akadémikus az egyetemi közegből szerette volna eltávolítani? És nem gondolja, hogy automatikus fizetésrendezésről nyilatkozott, ami csak a korral függ össze? Vagy azt hiszi előléptették? Így tudja? Nem elég bizonyíték erre, hogy még nickkel sem írnak ide a fiatalok, mert attól tartanak, hogy valahogyan kinyomozzák az IP számukat? Valóban azt hiszi, hogy kevesen olvassák ezt a site-tot? Nekem szinte valamennyi fiatal munkatársam, anélkül, hogy tudná, hogy írok ide. Hallom kávézásnál az innen vett szövegmintákat. Szóval a SciCom is nagy bajban van, adjon neki az úr hosszú életet és jövedelmező vállalkozásokat.

Nirvania:
- a küldött linkek most használhatóak voltak, korábban nem, megnéztem, a számokat megértettem. Ebből azt a következtetést tudom levonni, amit bárki más laikus.
a szakterületen
- igen, tudom, hogy odaszólós rendszerben élünk, nagyobb mértékben, mint kellene. ezt jeleztem korábban is. és nincsen de sem.
- ettől még a valós teljesítményt nem kellene leszólni.
- sajnos, nem sikerült a tárgyi vita felé orientálnom (tudja, állítás, cáfolat, viszontválasz, ilyesmik)
- szegény fodrászomat miért keveri bele?
- az utalás Darvas Béla történetében az egyetemi közegből való eltávolításra nagyon is megragadott, reagálásomban ezt le is írtam, kellene olvasni is, nem csak ködösíteni
- a pszichologizálása és képzavarossága meglehetősen unalmas és szellemtelen, de ami nagyobb gond, semmi köze tárgyhoz, egyszerűen trollkodás,
- elég sok fiatal ír ide nickkel, nekem levélben névvel és címmel is, ők nem osztják a technikai járatlanságra utaló (vagy csak a megszokott okoskodó bombasztikusságokat halmozó) paranoiát
- és azt is leírták, hogy unják a személyeskedő semmitmondást, osztom nézetüket.

A magam részéről ezért egyszerűen összegzem:
- fiatal kutatók helyezete a jelenlegi tudóstámogatási rendszer fényében méginkább aggasztó és cselekvésérét kiált.
- a tiszteletdíjak rendszere nem jó megoldás, nincs elegendő biztosíték a minőség érvényesülésére, találhatóak példák (az arányuk élesen vitatott) az érdemtelenek bejutására, az érdemesek kimaradására
- az Akadémia szolgáltatásait és menedzsment-teljesítményét sokan vitatják
- néhányan hatalmi arroganciát és nyomásgyakorlást tapasztaltak környezetükben a kritikus véleményekkel szemben.

A személyeskedő notóriusságokat terápiás hasznúnak remélem az érintetteknél, sikerélmény, hogy nem kellett szintjükre jutni.
A post ezzel lezárult.

Elkéstem?

Miért zárult le? Mi az indok? Csak?

Ez a Nagy Ferenc vs. Barnabás Beáta példa elég brutális.
[Nirvania 2008.03.21. 10:09:23]

Hű, úgy látom, rendesen forrtak itt az indulatok távollétem alatt...

wos1900: igazság szerint én a blogger helyében már korábban megléptem volna ezt; nem minden hozzászóló tudott különbséget tenni az építő jellegű kritika és az öncélú vagdalkozás között. Emellett sok érdemi kérdést egyszerűen elengedett a füle mellett. Ebben persze talán én magam is hibás vagyok; vsz. túl hosszú postokat küldtem, és nem vagdalkoztam eleget ahhoz, hogy minden kérdésemet komolyan lehessen venni.

Sajnálom, mert sok fontos kérdés maradt megválaszolatlan, amelyekre FGy_SciCom csak vázlatosan reflektált úgy korábban, mint a záró bejegyzésében. Ettől függetlenül mezei résztvevőként is köszönöm neki éppúgy, mint a vita minden aktív résztvevőjének, különösen agyelszivottnak a hozzászólásait. A magam részéről sokat tanultam belőle, jóllehet azt kétlem, hogy jutottunk volna bármire is, aminek az eredménye érzékelhető lesz a jövőben.

Szebb napokat az otthon maradottaknak is.

Üdvözlettel,
fiatalkutato

Hé halihó!!!
Emberek!!!! Tudósok!!!!!
Mikor tűnik el kivénhedt álomkóros agyonfizetett akadémikus hadsereg, és jönnek a fiatal tettrekész tudósok, hogy a tudományalapú országot felépítsék?
Vagy akkor most a vízzel a gyereket is kiöntjük?
Maradnak az akadémiai ülés vitájának hevében békésen szunyókáló aggastyánok a hazai tudomány élén, csinálnak az országunkból sereghajtót a tudomány terén?
És a történetesen egyik kulfoldon dolgozo kutatonk, véletlenül, netalántán, ha a sors úgy hozza, és leginkább a munkájából adódóan Nobel díjas lesz, akkor majd büszkén mondjuk: o is magyar... Igaz a szemünket lesütjük, és ég majd a néhány tisszességes hazai tudós képén a bőr, de megint verhetjük a mellünke, MAGYAR az élenjáró.
Szép jövőkép, minden eppen olyan, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, vagy még rosszabb, mert ez mind a ma élő, élni akaró korosztálynak fáj, és a leszármazottaiknak.

Ertem en, hogy Fabry Ur be szeretne fejezni ezt a blogot, szive joga, o kezdte el, igy barmikor be is fejezheti. De engedjen meg egy utolso kerdest, mielott mar nem irhatunk tobbet ide: miert van az, hogy amikor altalanossagban hangzanak el a kerdesek es a velemenyek a "magyar" (ha egyaltalan a mai globalizalt vilagban mondhatunk ilyet...) tudomanyt, es annak muveloit illetoen, akkor azok nem tetszenek Fabry Urnak, amikor meg konkret peldakat, eseteket kap (mondjuk nem valami szep stilusban, de ha az elmondott tortenet mogott barmilyen foku valodi tapasztalat all, akkor erheto az erzelmi tulfutottseg...), akkor meg bezarja a blogot. Szerintem vagyunk egyparan, akik titokban, vagy akar nyiltan is, ures orainkban olvassuk ezeket a sorokat, azert mert hasonlo problemakkal kuzdunk es nem talaljuk a megoldast, vagy egyszeruen azert, mert ugy erezzuk, itt legalabb valaki meghallgat bennunket, mert amugy, odakinn, nem sok embert foglalkoztat a mai fiatal kutatok elete es problemai. Nem lehetne ebbol a blogbol egy altalanosabb forumot csinalni, mondjuk egeszen nagy publicitassal? Ha Fabry Urat tenyleg erdekelne ez a kerdes, es a megoldasnak a lehetosegeit valoban kutatna, akkor nem becsuknia kellene ezt a blogot (szerintem), hanem eppen ellenkezoleg, teljesen nyilvanossa tenni. De inkabb nem elegedetlenkedek, hanem orulok annak a jo par ertelmes hozzaszolasnak, amiket olvastam Fabry Ur felveteseire.

„- ettől még a valós teljesítményt nem kellene leszólni.”
Ilyet soha nem tennék, de ezt az olvasók érzékelhették (vö. NF vs. BB).

„- sajnos, nem sikerült a tárgyi vita felé orientálnom (tudja, állítás, cáfolat, viszontválasz, ilyesmik)”
Több állításom elhangzott itt, de szó nélkül hagyta (vö. állítás, feldolgozás, válasz, intézkedés).

„- szegény fodrászomat miért keveri bele?”
Ő valóban ártatlan, csókoltatom. Neki csak jót akartam, egy kuncsafttal többet.

„- az utalás Darvas Béla történetében az egyetemi közegből való eltávolításra nagyon is megragadott, reagálásomban ezt le is írtam, kellene olvasni is, nem csak ködösíteni”
Mert megragadta ez a történet a fantáziáját – e blog bevezetőjében – azért volt vele ilyen érzéketlen?

„- a pszichologizálása és képzavarossága meglehetősen unalmas és szellemtelen, de ami nagyobb gond, semmi köze tárgyhoz, egyszerűen trollkodás,”
Kétségtelen, hogy a SciCom szórakoztatására nem sok gondot fordítottam. Én egyébként veszem a teljesítményét, bármilyen színvonalú legyen is. Igaz, ez csupán a pozíciójának szól.

„- elég sok fiatal ír ide nickkel, nekem levélben névvel és címmel is, ők nem osztják a technikai járatlanságra utaló (vagy csak a megszokott okoskodó bombasztikusságokat halmozó) paranoiát”
Ebbe a blogba ez azért nem jellemző. Fiatalkutató – aki még önmagát is „fényesszelesen” megdorgálta – értékeli ugyan talaj menti gráciáit. Miért is ne? :) Viszont levelezői is vannak, akik elmeállapotomról konzultálnak magával? Kegyetlen sorsa lehet.

„- és azt is leírták, hogy unják a személyeskedő semmitmondást [sic!], osztom nézetüket.”
És azzal kínozzák maguk, hogy idetaláljanak és Nivániái unják? (nekik ajánlom hangulatjavításul egy kollegája felhőtlen honlapját: www.kiszeltunde.hu/)

„A személyeskedő notóriusságokat terápiás hasznúnak remélem az érintetteknél, sikerélmény, hogy nem kellett szintjükre jutni.”
Valóban nem eljutott idáig, mert már a felvezetőben ebben a magasságban helyezte el a lécet.

„A post ezzel lezárult.”
C'est la vie mon cher SciCom.


Arankáknak: Semmiről sem késtetek és persze semmi sem záródik. Ez nem Fábri György elhatározásának kérdése, hanem messze túlér rajta.

Egyébként a nagy Akadémiai reformlendület keretében már réges-rég létre kellett volna hozni egy ilyesfajta internetes fórumot ahol mindenki szabadon (és tetszés szerint akár névtelenül) nyilvánosságra hozhatná a véleményét, javaslatait. Ez is mutatja hogy mennyire is gondolják komolyan a "megújulást".
És lehet tovább sorolni. Miért nem tették/teszik nyilvánossá a közpénzből finanszírozott mindenkori nyertes pályázatok (pl. OTKA, Bolyai) részleteit??? Milyen tudományos teljesítménnyel (publikációk, idézetek), milyen kutatási tervvel, milyen bírálói pontszámokkal nyertek az illetők? Többek között itt kezdődne a reform és nem pl. a Tudomány Napjánál.

Nyertes palyazatok reszletei: Valoban! Pont errol beszeltem, amikor emlitettem, hogy a palyazati rendszer ugy rossz ahogy van. En a biralatban is reszt veszek, mind az OTKA, mind az NKTH, korabban GVOP palyazatoknal. Kezdetben (GVOP) baromi jol mukodott (jeliges palyazatok, biralok erdemi vitaja, szakmai dontes). Ezt gyorsan felszamoltak. Most a biralatom megy a nagy semmibe (nem is nagyon vallalok mar). Van egy olyan erzesem, hogy a javaslatomat negaljak: Szamtalanszor volt, hogy ellentetes dontes szuletett a velemennyel. "Termeszetesen" semmi visszacsatolas nincs, hogy miert. Nem latom a tobbi biralo velemenyet, nincs lehetoseg szakmai vitara, nem latom a vegso dontest. Siralmas. Miert is szeretnem latni a folyamatot? Egyreszt a tisztasag kedveert. Masreszt esetleg szeretnek tanulni belole, ha hibaztam. Ugyanez van az OTKA-nal. Tavaly erkezett egy dolgozat, megirtam a velemenyem (pozitiv), iden megkaptam ugyanazt a dolgozatot. Most mi van??? Tok foloslegesen dolgozok nekik?

Örülök, hogy van még itt élet!

Amikor pályázatokról beszéltem, természetesen én is úgy gondoltam, hogy a titkosított pályázat eredményének lezárta után a nyertes pályázatokat a bírálók nevével és véleményezésével együtt hozzák nyilvánosságra. Aki így nem vállalja a bírálatot, annak minden pályázati tevékenységét bojkottálni.

Magam is számtalanszor tapasztaltam a pofára bírálás jelenségét, és hogy most ne a sebeit nyalogató, fanyalgó szóljon belőlem, egy olyan példát mondok, amikor történetesen nyertem. Jóval később tudtam meg, hogy a bírálóbizottság elnöke korábbi főnököm volt, akinek egy magánbeszélgetésen ejtett elszólásából egyértelművé vált a számomra, hogy nem olvasta el (legalábbis nem alaposan) a pályázatomat, ami ennek ellenére nyert. "Mentségére" legyen mondva, hogy soha nem hangoztatta, hogy neki köszönhetem a pályázat sikerét, azaz nem a klientúra megerősítése volt a célja, pusztán negyven éves reflex dolgozott benne.

A korábbi témákra nem térek vissza, hogy rövid maradjak.